Wittner csak sokadrangú szereplője volt '56-nak - mondja Donáth
A politika torzítja az emlékezetet, a jelenlegi jobboldalé különösen: aktuális érdekei szerint színezi át, retusálja a történelmet - nyilatkozta a 168 órának Donáth Ferenc orvos, akinek apja, id. Donáth Ferenc megjárta Rákosi és Kádár börtönét is, majd az alakuló demokratikus ellenzék egyik példaképe, vezetője lett.
Donáth úgy véli: az egyértelműen a jobboldalhoz kötődő Wittner Mária és Balázs-Piri László jelenléte hangsúlyos a közéletben, miközben ők sokadrangú szereplői voltak ’56-nak. "Így lesz hamissá az ifjabb nemzedékek előtt ’56 üzenete. Azt látják, az utókor elismerése az aktuális hatalom függvénye. ’56 kapcsán esett már szó szocialista hazafiságról, szimpla hazafiságról, a munkásosztály hatalmának védelméről, nemzeti érdekek védelméről. Felcserélhető volt fekete és fehér. Mintha az erkölcs kikopott volna a történetből" - fejtette ki Donáth, aki azt szorgalmazza, hogy kerüljön szinkronba a jogi és a történészi szemlélet.
Ezen azt érti, hogy a magyar kormány, Nagy Imre vezetésével, 1954-ben ratifikálta, majd egy évvel később törvényre emelte azt a nemzetközi egyezményt, amely védi a polgári lakosságot a háborús helyzetekben.
"Hatálya szerint a két évvel későbbi eseményekben a civilek elleni sortüzek végrehajtói éppúgy elévülhetetlenül háborús bűnösök, mint azok, akik fegyvertelen államvédelmis kiskatonákat lincseltek a Köztársaság téren. Születtek is vonatkozó ítéletek. De a rendszerváltást követően – az alkotmányos demokrácia keretei között – a bíróságok, ügyészségek nem voltak elég bátrak. A Köztársaság téri elkövetők közül sokan emigráltak, később, a rendszerváltozást követően többen visszatértek. Utánuk soha senki nem nyomozott, esetükben nem történt felelősségre vonás. Ennek oka lehet: az elmúlt tizenhat év vonatkozó történelmi munkái közül egyetlenegy sem említi az ominózus, 1954. évi 32. számú törvényerejű rendeletet. A történészek tudatából szinte kimaradt a genfi egyezmények létezése. Pedig 1994-ben az Alkotmánybíróság megállapította: a jogszabály a mai napig hatályos. Alkalmazásával hatályos ítéletek születtek – például a mosonmagyaróvári sortűz perében" - mutatott rá Donáth, aki véleményét tanulmányban ki is fejtette, ám a történészek részéről nem kapott egyöntetű támogatást.
Többen ugyanis úgy vélik, az ’56-os események nem tekinthetők olyan háborúnak, amelyet Nagy Imre november 4-i rádiós beszéde kihirdetett.
"Van, aki szerint Nagy Imre beszédében nem említett háborút, hiszen csak annyit mondott: csapataink harcban állnak. Nem mondta, hogy Magyarország és a Szovjetunió között hadiállapot van. Figyelmen kívül hagyják, hogy az alkotmány szerint nem Nagy Imrének, hanem a Dobi István elnökletével működő Elnöki Tanácsnak volt ehhez joga. Árulás volt, hogy nem tették meg – bár ezzel a ténnyel szintén nincs tisztában a közvélemény. Mindenesetre álláspontom szerint Nagy Imre azért is mondta el rádióbeszédét, hogy biztosítsa az ország polgári lakosságának azt a védettséget, amelyre a nemzetközi szerződés lehetőséget ad" - fejtette ki véleményét Donáth Ferenc. (168 óra)
id. Donáth Ferenc
1913. szeptember 5-én született Jászárokszálláson, apja, ügyvéd volt. 1930-ban Budapesten a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karára iratkozott be. 1932-től bekapcsolódott az egyetemen működő kommunista diákmozgalomba, majd 1934-ben belépett az illegális KMP-be. 1937-ben részt vett a Márciusi Front szervezésében, közvetlen kapcsolatba került a KMP Külföldi Bizottságával, 1939-ben pedig jelen volt a Nemzeti Parasztpárt megalakulását kimondó makói összejövetelen. 1940 tavaszán Ujhelyi Szilárddal együtt hosszabb időre őrizetbe vették. Szabadulását követően munkaszolgálatra hívták be, azonban tüdővérzése miatt 1942 tavaszán leszerelték. Tagja lett a Békepárt, majd a kommunista párt vezetőségének. 1945 elején rövid ideig a Szabadság című lap munkatársa volt, majd februártól a Nagy Imre vezetése alatt álló földreform-előkészítő bizottság tagjaként dolgozott. Később az Országos Földbirtokrendező Tanács elnökhelyetteseként a földreform végrehajtását irányította. A Földművelésügyi Minisztérium politikai államtitkára, az MKP KV tagja lett. 1948 januárjában a kommunista párt központi vezetőségének titkárságára helyezték. 1951. február 15-én letartóztatták, és zárt tárgyaláson 15 évi börtönre ítélték. 1954 júliusában szabadult. 1956 tavaszáig nem vett részt az értelmiségi reformkezdeményezésekben. A Közgazdaság-tudományi Intézet igazgatóhelyetteseként csak 1956 késő tavaszától lett ismét aktív közszereplő. 1956. október 23-án éjszaka – távollétében – az MDP Központ Vezetőségének titkárává választották, azonban október 24-én Losonczy Gézával együtt lemondott, mert nem értett egyet a Gerő-féle értékeléssel és politikával. November elsején az alakuló MSZMP Ideiglenes Intézőbizottságának a tagja lett. November 4-én a jugoszláv követségre menekült, majd őt is Romániába internálták. 1958 júniusában, a Nagy Imre-per másodrendű vádlottjaként 12 év börtönre ítélték, 1960 áprilisában egyéni kegyelemmel szabadult. Szabadulását követően a közélettől visszavonultan élt, agrártörténeti és agrárgazdasági kérdésekkel foglalkozott. Ekkor készült el alapvető munkája a földreformról, s emellett számos kisebb-nagyobb tanulmányt publikált. 1977-ben az elsők között írta alá a Charta ’77 melletti szolidaritási nyilatkozatot, elvállalta a Bibó-emlékkönyv szerkesztő bizottságának elnöki tisztét, támogatta a független sajtó megteremtése érdekében tett erőfeszítéseket, s döntő fontosságú szerepe volt a különböző szellemi és politikai irányok mentén szerveződő ellenzéki és rendszerkritikus értelmiségi csoportok közötti párbeszéd megteremtésében, a politikai együttműködés lehetőségeinek fenntartásában. Ennek az integráló szerepnek a Monori Találkozó megvalósulása volt a legsikeresebb pontja. 1986-ban halt meg Budapesten. (56-os intézet)
