Egy magyar a kínai pokol tornácán

– Hol tartózkodott, amikor először megrendült a föld?

– A munkahelyemen voltam. Egyszer csak elkezdett rázkódni az épület, felálltunk, néhány másodpercig csak néztük egymást a kollégáimmal, aztán rohantunk a vészkijáraton kifelé. Hamar a szabadba értünk, mert szerencsére ez csak egy négyszintes épület. Ijesztő volt. A környező házakból futottak kifelé az emberek, nehezen esett le, mi is történik velünk.

– Mikor értesültek arról, hogy mekkora a baj?

– Fél óra elteltével jöttek az első hírek, akkor már 7,6-os földmozgásról beszéltek. Kínai kollégáim kétségbeesetten próbáltak telefonálni családtagjaiknak, persze sikertelenül, hiszen kétezernél is több adótorony dőlt össze, meg hát a vonalak is terheltek voltak. A főnököm 24 óra alatt egy üzenetet tudott küldeni a családjának.

– Ilyenkor hogyan tovább?

– Gyomortájéki aggódás, majd munkát otthagyva, három magyar kollégámmal indultunk a lakásunk felé, félve, vajon mi maradt belőle. Megrázó volt látni a letakart embereket, de a belváros nyugodtnak tűnt, legtöbben a lepusztultabb peremkerületekben haltak meg. A lakásunk vakolata néhol lehullott, a tévénk is összetört, de nekünk legalább nem kellett kiköltöznünk. Nem úgy, mint azoknak az ezreknek, akik a felhőkarcolók és panelházak között sátorban húzták meg magukat. Kollégáim közül voltak, akik nálam aludtak, mert nem mertek otthon maradni a megrepedt falú lakásukban, hiszen nap mint nap érezzük az utórengéseket. Még ma is rengetegen sátoroznak a folyóparton, el sem akarom képzelni, mi lehet azokon a területeken, amelyeket még el sem értek a mentőcsapatok.

– Gondolom az európaitól enynyire különböző kultúra másképp él meg ekkora tragédiát.

– Persze a rémület nem kultúrkörfüggő, de itt úgy tűnt, nem volt és most sincs pánik. Inkább öszszeszorított foggal, és fegyelmezetten igyekeznek segíteni az emberek, ahol tudnak. Az utcákon több helyen lehet önkéntes segítőnek jelentkezni, a lakásunkhoz közel is van egy pult: mennek is az emberek tömegével. Kollégám is ment volna, de annyian voltak, hogy nem fért fel a buszra. Ugyanitt adományokat is gyűjtenek: ruhát, ételt, életmentésre alkalmas tárgyakat. Gondolkodtam azon, hogy én is beállok az életmentők közé, de mivel nem beszélek kínaiul, úgy éreztem, csak feltartanám őket, ezért inkább az adományozást választottam. Rémhírek azért itt is terjednek, főleg az ivóvízhiánytól és a járványoktól félnek az emberek. A várostól hetven kilométerre ugyanis megsérült egy vegyianyag-gyár, amely az emberek szerint biztos, hogy beszennyezte az ivóvízkészlet nagy részét adó folyót. Ásványvizet ezért már egyáltalán nem lehet kapni a városban.

– Őszinte a helyi média?

– Azt gondolom, ennyi idővel az olimpia előtt nincs más választása, most nem játszhatja el, amit a tibeti összecsapások után. Folyamatosan követjük az állami televízión az eseményeket, ahol beszámolnak a halottak számáról, és arról sem titkolóznak, hogy vannak még érintetlen területek, sőt meglepő módon már az amerikai és japán segélycsoport munkájáról is láttunk képkockákat. Minden erővel azt próbálják sugallni, hogy urai a helyzetnek.

– Én biztos, hogy már itthon lennék.

– Meg sem fordult a fejemben, hogy meneküljek, de volt olyan kollégám, aki nagyon vacillált, főleg amikor újra és újra megremegett a föld. Én a két hetemet még biztosan itt töltöm. Aztán jöhet a budapesti jó levegő, ami tényleg üdítő a chengduihoz képest.