Nagybányától Nyugat-Európáig
Itt állíthatja be, hogy a Google keresőben elsők között legyen a VilággazdaságA mintegy 90 festményt, 40 grafikát, egy szobrot, továbbá archív fotókat, dokumentumokat és egy, a művészről készült némafilmet is felvonultató kiállítás szervezői hazai múzeumok, illetve külföldi és magyar magángyűjtemények anyagából válogatott művekkel igyekeznek újradefiniálni Tihanyi Lajos életművét. Az anyag egyrészt a művész életének különböző helyszínei (Nagybánya, Budapest, Bécs stb.), másrészt a stílusváltások mentén épül fel.
Tihanyi pályája kezdetén, az 1900-as évek elején Nagybányán tanult, ahol az ott alkotó „neósok” révén ismerkedett meg a fauvizmussal. Ezután maga is Párizsba utazott, ám ott – elsősorban Cézanne művészetének hatására – a „vad” színek helyett inkább a szilárd kompozíció foglalkoztatta, és eljutott a Picasso és Braque vezetésével ekkor bontakozó kubizmushoz. 1909-ben Budapesten csatlakozott a Nyolcak csoportjához. A tízes évek elején az expresszionizmus és a futurizmus felé fordult, de a harmicas évektől kezdve már az absztrakt kifejezési lehetőségeket kereste, tagja volt a francia Abstraction-Création csoportnak. Életműve párizsi barátainak – a fotós Brassainak és André Kertésznek, valamint Jacques de la Frégonniere festőnek – köszönhetően megmaradt, hagyatéka 1970-ben került haza Magyarországra. A hazai műkereskedelem több tíz millió forintos élmezőnyében az ezredforduló óta őrzik a helyüket Tihanyi Lajos festményei. Az áttörés első jeleként 1996-ban egy önarcképét 3 millió forintért ütötték le a Műgyűjtők Galériájában, ami óriási változás volt a korábbi években tapasztalt néhány százezres, vagy pláne a rendszerváltást megelőzően jellemző pár tízezer forintos árakhoz képest. (Utóbbiak a maguk korában sem voltak magas összegek, hiszen egy jó Aba-Novák-kép már a nyolcvanas években is több százezret „tudott”.) Az 1999–2000-es években a különböző aukciósházaknál már 15–25 millió forint közötti árakon cserélt gazdát a kiemelkedő Tihanyi-képek sora, majd 2002-ben Virág Judit Bölöni György arcképével – a kikiáltási árat több mint megháromszorozva – 42 milliós leütést ért el. Ekkortól minden évben felbukkant a budapesti aukciókon egy vagy több elsőrangú Tihanyi-kép. Így például 2005-ben egy Eisenberger Jenő gyűjteményéből származó, 1925-ös absztrakt kompozíció 19 millióért kelt el, majd a következő évben egy férfiportréja 20 millióért, 2008-ban pedig egy 1920-as önarcképe 44 millió forintos rekordáron.
Az árak felfutását jól érzékelteti az 1910-es évek elejéről származó trencséni látképek szereplése. 2005-ben a pozsonyi Soga aukcióján a kikiáltási érték sokszorosára, 1,45 millió koronára (nagyjából 10 millió forintra) drágult egy ilyen alkotás, de egy másikért 2007-ben a Kieselbachnál már 26 milliót adtak. Utóbbi képet 2009-ben a Belvedere Szalonnál 30 millióért ütötték le dacára annak, hogy akkor már „válságban” volt a hazai műkincspiac. A Nyolcak-konjunktúrának köszönhetően 2010-ben az Abigail még magasabb áron, 32 millió forintért tudott eladni egy trencséni témájú vásznat. Ugyanebben az évben egyébként még három Tihanyi-kép ért el tízmillió forint feletti árat az aukciós piacon, aminél csak a 2008-as esztendő volt gazdagabb (öt alkotás).
Az összképhez tartozik az is, hogy a grafikák természetesen Tihanyi Lajos esetében is nagyságrendekkel olcsóbbak a festményeknél. Kirívó példaként az Arte Galéria 2011. téli árverésén egy szentendrei templomot ábrázoló rézkarcát 9 500 forintos alapáron szerezte meg egy szerencsés gyűjtő. Az aukciós piac utóbbi években tapasztalt átrendeződése is érezteti hatását: a Kieselbach Galéria tavaly téli árverésén 6,5 millió forintért ütöttek le egy 1928-as absztrakt kompozíciót. Ez messze van a korábban tapasztalt leütési csúcsoktól, de figyelembe kell venni, hogy a nagy cégek kínálatának krémje az utóbbi években már aukciók helyett inkább a galériás kereskedelemben cserél gazdát.
„Ösztönösen hagyott magának egérutat: ez pedig a portré”
„A teljes absztrakcióig tartó út, amelyet Tihanyi becsületesen és lelkesen végigjárt, voltaképpen elszegényedéssel és kiüresedéssel járt” – fogalmazott Spiró György a kiállítás megnyitó szövegében. Az író szerint „ez a fajta gondolkodás, úgy tűnik, még a szakmailag erős festőt is igyekvő utánzóvá teszi, szárnyait lenyesegeti, a külvilág felé vakká teszi. Az emberábrázolásból és a konkrét tájábrázolásból az érzelemmentes, elszürkülő, üres formákig tartó útban van valami szorongató. Fellázad a néző a lelke mélyén: talán nem egészen erre való az a végtelenül sok szín, hang és forma, amiből az emberi fantázia építkezhet. Ez a fejlődési tendencia igencsak lehangoló lenne, ha a szenvedélyesen absztraháló Tihanyi Lajos ösztönösen nem hagyott volna magának egérutat, ez pedig ismét – még mindig – a portré.”-->
