A kelták rejtélyes története

Hol húzódik a határ ősidő és történelem között? Mikor lép át egy nép az archaikus korok homályából az emlékezés fényébe? Amikor nevet kap.

Európában az Alpoktól északra évezredek óta élnek névtelen népek: vadászok, halászok, parasztok, harcosok, művészek. Nyomot számtalan nemzedék hagyott maga után – barlangokban, folyópartokon, lápvidékeken, a tavak mélyén, de még a gleccserek jegében is. E nyomhagyók mégis furcsán ködszerű alakok maradnak számunkra, mert megnevezni nem tudjuk őket. A tudósok ezen úgy próbálnak segíteni, hogy fontos leletekkel vagy lelőhelyekkel jelölnek népeket. Ám ezzel legfeljebb áthidalják a névtelenség problémáját. Közép-Európa népei közül a kelták az elsők, akik kilépnek ebből az anonimitásból.

Az ókori görögök ugyanis keltoinak nevezik a térségben élő, egy nyelvet beszélő törzseket. A görögök leírják, s ezzel örök időkre rögzítik megfigyeléseiket. Ezáltal a vonatkozó, régészek által kimentett leletek olyan szellemi kontextusra tesznek szert, amilyennel a régebbiek nem rendelkeztek: a kézzel fogható nyomok és az írásos emlékezet az, amelyből a mai ember számára ténylegesen kibomlik egy kultúra.

Közép-Európa első kultúrája azonban rejtélyes: hogy hol alakult ki, senki sem tudja; ahogy az is ismeretlen, hogy milyen neveket adnak maguknak az első kelták, hogyan nevezik el a folyókat, a hegyeket, az erdőket, hogyan hívják településeiket, s hogy milyen istenekben hisznek. Sőt még azt sem tudjuk, egyáltalán „keltáknak” mondják-e, egységben látják-e magukat, vagy csak a görög megfigyelők szemében tűnnek egy népnek.

Annyi bizonyos, hogy a kelták később sem hoznak létre nagy birodalmat, s hogy fennállásuk jó része alatt alig jegyeznek le egyetlen sort is, amely átvészelné az évszázadokat. Így amikor kultúrájuk csillaga leáldozik, szellemi örökségük jelentős része örökre eltűnik. A régészek és a történészek számára pedig nem marad más, mint a nyomkeresés, hogy kiderítsék: mikor jött létre a kelta kultúra, hol és miért. Egyszóval azt, hogy kik is voltak a kelták.