Kedden dönt Bernd Storck sorsáról a Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ), ekkor hallgatja meg az elnökség a szakvezető beszámolóját a 2018-as oroszországi világbajnokság selejtezői után. Csányi Sándor elnök azért sincs könnyű helyzetben, mert teljhatalmat adott a német szakembernek, aki 2015. július 21-én úgy lett a válogatott szövetségi kapitánya, hogy a teljes utánpótlásképzésért felelős sportigazgatói tisztséget is megtartotta. Dupla vagy semmi a játék tétje, ez vitán felül áll: nehezen képzelhető el az a verzió, hogy kapitányként felmondanak neki, sportigazgató viszont maradhat. Mindenesetre a szerződése 2018. június 30-ig szól, annak felbontása mindenképp drága mulatság lesz.
Fotós: Koncz György
Abban a szakma és a közvélemény is egyetért, hogy ha Storcknak mennie kell, az elsősorban nem a Svájc elleni 5–2-es bázeli vereség vagy a Feröer elleni, Groupama Arénában látott ötlettelen kínlódás miatt (1–0) következik be. Sokkal fájóbb pont volt az alig 50 ezres szigetország csapatával Tórshavnban tavaly szeptemberben játszott 0–0-s döntetlen (ne feledjük, a rivális csak néhány profi focistát tud felsorakoztatni, a keret oroszlánrészének még ma is polgári foglalkozása van). De ha ez nem lett volna elég, idén júniusban a korábban elképzelhetetlennek hitt is bekövetkezett: jött az 1–0-s vereség a postásokkal, rendőrökkel és villanyszerelőkkel felálló lelkes amatőr Andorra otthonában. Arról sokan megfeledkeznek, hogy a történelmi égés után Storck felajánlotta a lemondását, Csányi és az MLSZ elnöksége viszont nem fogadta el.
A szurkolóknak nem az a legfőbb bánatuk, hogy a magyar válogatott nem tudta felvenni a versenyt Portugáliával vagy Svájccal, hisz az előbbi keretének 426, de utóbbiénak is 162 millió euró a becsült értéke, miközben a legjobb magyar játékosokat 26,3 millió euróra taksálják. A lelátó népét a gyenge, kilátástalan játék és a küzdeni tudás hiánya hozta leginkább zavarba alig egy évvel az álomszerű franciaországi Európa-bajnoki szereplés után, ahol a mieink – Izlandot, Portugáliát és Ausztriát megelőzve – csoportgyőztesként Belgiummal játszhattak a negyeddöntőért. Szakértők szerint Bernd Storck jó munkát végzett az Eb-felkészülés során, igaz, erre volt is harmincöt napja. Több mint bármelyik riválisnak, így összerakhatta a védekezést, és a támadásvariációkat is bőven volt lehetőség begyakorolni.
Ezzel szemben egy vb-selejtező előtt egy szűk hét áll rendelkezésre, rosszabb esetben három-négy, közös edzésekkel töltött nap, és amit utána a pályán látunk, az a futballistáink klubcsapataikban nyújtott teljesítményének lenyomata. E téren viszont hamar kiderül, hogy keservesen szűk a merítés. Egyrészt nemhogy a Bajnokok Ligája, hanem az Európa-liga csoportköréig sem jut el a Ferencváros vagy a Videoton, ezért az NB I.-es játékosok nincsenek hozzászokva a nemzetközi labdarúgás sebességéhez és minőségéhez, másrészt egyre kevesebb a magyarnál erősebb bajnokságban szereplő légiós is. Míg korábban Erwin Koeman vagy Egervári Sándor számíthatott hat-nyolc, angol, német vagy olasz élvonalban edződő játékos szolgálatára, addig ma topligákban érdekelt honfitársainknak nem áll jól a szénájuk. A Serie A-s Nagy Ádám kiszorult a Bolognából, a Bundesligában Szalai Ádám sem meghatározó játékos a Hoffenheimben, egyedül a kapus Gulácsi Péter véd stabilan a BL-résztvevő Lipcsében. A következő szint a francia Dijonban kispadozó Lang Ádám, illetve az ukrán Dinamo Kijevben rendszeresen pályára lépő Kádár Tamás. A rutinos alapjátékosok közül pedig Király Gábor, Juhász Roland, Vanczák Vilmos és Hajnal Tamás már visszavonult a válogatottságtól, egyelőre nem látni, kik léphetnek a helyükbe.
Mindez élesen szemben áll azzal, hogy a társaságiadó-kedvezményből (TAO) 80-90 milliárd forint áramlik évente a magyar sportba, melynek legalább a fele a labdarúgásba ömlik. A képlet egyszerű: ha a klubok a taglétszám növelésére kívánják felhasználni a tao-pénzeket, csak 10 százalék önrészt kell biztosítaniuk, létesítménybővítéshez 30 százalékot, edzői bérfejlesztéshez pedig 50-et. Anyagi gondok így már aligha vannak, az akadémiák mégsem termelik egyelőre a magyar Messiket vagy Ronaldókat, de még az újkori Nyilasikat és Törőcsikeket sem. Emellett sorra nőnek ki a földből a 15-20 milliárd forintos stadionok országszerte Debrecentől Szombathelyig, az NB I.-ben pedig havi bruttó 3,5-4 millió forintot keres egy meghatározó játékos. Így a magyar élvonal fizetései Kelet-Közép-Európában a legmagasabbak, elérik az osztrák vagy a dán szint 70-75 százalékát, az érintetteknek nem feltétlenül éri meg Nyugat-Európába szerződniük.
Amíg ezekre az összetett problémákra nem talál megoldást az MLSZ, gyakorlatilag mindegy, hogy a szövetségi kapitányt Bernd Storcknak hívják, vagy Marco Rossinak, esetleg Szabics Imrének, sajtóértesülések szerint ugyanis ők az állítólagos jelöltek. De bedobták már Bölöni László, Paulo Sousa, Herczeg András, Szélesi Zoltán, Lőw Zsolt és Bódog Tamás nevét is. Ha lenne Dárdai Pálnak egy ikertestvére, valószínűleg nem sokáig habozna a szövetség. A Hertha mestere jól tette, hogy Berlinben maradt, mint ahogy lapunknak is kifejtette: egy magafajta fiatal edzőnek a mindennapos munka az élvezetes, kéthavonta két meccs nem elégíti ki. Ebbe nem lehet belekötni.
Értékét vesztő bal láb
Ahogy a világbajnoki részvételre az 1986-os mexikói torna óta áhítozó válogatott, úgy saját karrierjében jobb híján a nemzeti csapat kapitánya, Dzsudzsák Balázs is a múltba tekint. Pedig az arab al-Vahda labdarúgója volt 2012 januárjában a téli átigazolási időszak csúcsterméke: 19 millió eurót sem sajnált érte a Dinamo Moszkva, hogy megszerezze a játékjogát az Anzsi Mahacskalától. Büszkén tekinthet vissza arra a transzferre a leghíresebb nyírlugosi futballista, de pályafutása legrosszabb döntését fél évvel korábban már meghozta. A PSV Eindhovenben nem pusztán egy játékos volt a sok közül, hanem sztár, aki hétről hétre elbírta a ránehezedő nyomást, és gólokkal, gólpasszokkal tolta a csapat szekerét, akár a holland bajnokságban, akár valamelyik nemzetközi kupában lépett pályára. Spanyol és olasz csapatokról álmodozott, ehhez képest 2011 júniusában Dagesztánban „ébredt”. Az Anzsi után a Dinamónál töltött időszak alatt még lett volna visszaút számára 27-28 évesen az európai futball vérkeringésébe, de a topligás klubok nem tudták vagy nem akarták kivásárolni az oroszoktól. A török Bursaspor, majd az al-Vahda után közel 31 évesen reálisan már nem lehet számára új esély. Mai piaci értéke 4,3 millió euró, kevesebb, mint a negyede a hat évvel ezelőttinek. | VG
