Krisztus-lábnyom és céhpecsét

Egy magángyűjtő féltett értékei közé általában csak a kiváltságo-sok, jó barátok, hasonló szenvedéllyel megáldott kollégák juthatnak be. Most két olyan gyűjtő személyiségét és kollekcióját mutatjuk be, aki – Ébli Gábor Magyar műgyűjtemények 1945–2005 című, múlt heti számunkban bemutatott könyvének szereplőivel ellentétben – nem a modern festmények iránt érdeklődik, mégis a mai magyarországi műgyűjtés élvonalába tartozik.

Szilárdfy Zoltán elsősorban szakrális tárgyakat gyűjt. Mindenekelőtt olyanokat, amelyekben – ahogyan ő jellemzi a tárgyait – képrejtvény, titok, megfejtenivaló van, amelyek prima vista, vagyis első látásra nem láthatók. Olyan ábrázolások ezek, amelyek még értelmezésre várnak. Ritka ikonográfiai megfogalmazásúak, esetleg olyan jelenetek ábrázolásai, amelyek az általánosan ismert írásos forrásokban nem szerepelnek, vagy valamely ritka helyi hagyományhoz köthetők. Gyűjti az ötletes, meglepő, esetleg meghökkentő allegorikus megfogalmazásokat is, amelyek rendkívüli, meglepő találékonysággal jelenítenek meg egy-egy jól ismert, de általában nem így ábrázolt jelenetet. Művészettörténészként ezeket a megfejtéseket közkinccsé is teszi, így többkötetnyi eddigi munkássága igazi kuriózumokat fejt meg az érdeklődők számára is. Katolikus papként, teológusként mindezt a pasztorációs munkájában is felhasználja.

Gyűjteményének darabjai a papírra, pergamenre, selyemre nyomott képektől a csontfaragá-sokig, ikonokig, a miniatúráktól a nagyobb nyomatokig, az 1700-as évek elejétől napjainkig a legszélesebb tematikában fogalmazzák meg a hívő ember gondolatvilágát. Nem illusztrációk ezek, hanem szakrális képek, kultuszképek. Apró gyermekként kapta a későbbi gyűjtemény első darabjait, amelyeket később vásárlásokkal, cserékkel, ajándékba kapott képekkel bővített, így mára a képek száma meghaladja a kétezret. A „rejtélyes” képek mellett általában csak olyan tárgyak kerülnek be a gyűjteménybe, amelyek témájukban, technikájukban, jelentésükben egyediek, különlegesek. Igazi kuriózumoknak számítanak például azok a tollrajzok, amelyek egy igen elterjedt 18. századi rézmetszetsorozat előkészítő képei, vagy az a moszkvai Krisztus-ikon, amelyet még térden állva festhetett a kolostori festő, vagy az a selyemre nyomtatott Krisztus-lábnyom az Olajfák hegyéről, amely a sziklához érintve egyik ritka kifejezése a szentföldi áhítatnak, jámborságnak. Persze ez csak három kiragadott példa, de a gyűjtemény többi kétezer darabja éppen így kiemelhető lenne, hiszen pont azért kerülhetett be a Szilárdfy-gyűjteménybe, mert kuriózumnak számít.

Saphier Dezső érdeklődési köre egészen más irányú. Nála a bronzkori sarlótól a gótikus templomkulcson át az Andrássy család butykost rejtő álimakönyvéig igen széles a tematika. Gyűjteményénél talán csak egyénisége színesebb, amely igazi vadászszenvedéllyel hajtja a különleges tárgyak felé. Szerinte a tárgyaknak nem áruk van, hanem „előszereteti összegük”; ez határozza meg az éppen kínált, pénzre lefordítható értéket, legyen az felvidéki ereklyetartó kereszt, gótikus kehely vésett felirattal, alexandriai millefiori üveg, 20. század eleji zománcozott cégtábla, antik aranyozott bronz Héraklész-szobor vagy éppen a körmöcbányai asztaloscéh pecsétje.

Ő bélyeggyűjtéssel kezdte nyolcéves korában, majd áttért a numizmatikára, később a néprajzi tárgyak adtak számára felbecsülhetetlen lehetőséget a tanulásra. Elmondása szerint a falvakat járva, kincsek után kutatva ismerte meg igazán az országot, és úgy véli, ez a forrás, a falusi házak padlásai, a sufninak használt melléképületek még mindig csodadolgokkal ajándékozhatják meg a jó szemű kutatókat. Nagy lehetőségeket rejtenek az ócskapiacok és természetesen a régiségkereskedések is, de természetesen csak akkor, ha megfelelő ismeretekkel, tudással felvértezett a keresgélő, ha van szeme az igazi értéket észrevenni. Ez hihetetlen előnnyel járhat, akár éppen a felszínes tudású eladóval szemben is, aki például a hibátlan Fabergé-tojást úgy kínálja, nevetséges áron, hogy ha a vevő lekaparja róla a zománcot, tört aranyként eladva szép summához juthat. De előfordul olyan kereskedő is, aki az 1700-as évekre datál egy 1566-os korsót. Saphier Dezső szerint a vevő nem néptanító, így az önmagukat becsapó kereskedőktől is értékes darabokhoz juthat.

Amikor 1979-ben elkezdett kereskedni, a műkereskedőket még a vándorköszörűsökkel és

-cirkuszosokkal sorolták egy kategóriába. Manapság már kissé árnyaltabb a kép és a szakma, ha lassan is, de egyre nagyobb elismertségre tesz szert. Szerinte tisztelni, becsülni kell a tárgyak megismételhetetlenségét, különlegességét, így komoly betegségnek tartja például azt, amikor a „gyűjtő” a reneszánsz bronzedényekre rávéseti a nevét.

Saphier Dezső szerint az ő tárgyai elbírják a nézést, szépek, különlegesek, fantasztikusan izgalmas történetekkel, és kifogyhatatlan örömforrást biztosítanak birtokosuknak.