A Pentagon idei költségvetésében ötmilliárd dollárt különítettek el a hiperszonikus rakéták fejlesztésére. Az elmúlt fél évszázadban sok milliárdot költöttek az amerikaiak erre a technológiára, de egyik program sem hozott áttörést, vagy törölték, mielőtt áttörhetett volna. Most a magántőkét is bevonják a fejlesztésbe. Ennek érdekében tavaly év végén „állították hadrendbe” a Pengaton kockázatitőke-egységét: a stratégiai tőkebevonási hivatalt (Office of Strategic Capital), mely együttműködik a Szilícium-völgy vállalataival, s ígéretes startupokat karol fel. De főként pénzt gyűjt, mert a washingtoni nemzetbiztonsági szakértők becslése szerint Kínában 900 milliárd dollár tőke áramlott a hadiipar kulcságazataiba.
Bár az orosz rakétakísérletek is rendre címlapokra kerülnek,
Moszkva erőfeszítéseit régi hidegháborús fejlesztésekként ítélik meg
az amerikai szakértők. Az orosz hiperszonikus fegyver nem tűnik elég kifinomultnak, s egyelőre csak a európai szövetségeseit fenyegeti.
Annál nagyobb aggodalmat keltett Washingtonban egy két évvel ezelőtti rakétateszt a Dél-kínai-tengeren. Az amerikai katonai szakértők arra a következtetésre jutottak, hogy
Peking hiperszonikus fegyvert lőtt ki.
Ráadásul, riasztóan pontos fegyverről van szó, mert miután megkerülte a Földet, csupán 40 kilométerrel vétette el a célt. A helyszín is szimbolikus, amennyiben folyamatos az amerikai–kínai feszültség Tajvan miatt.
A hiperszonikus fegyver egyesíti a ballisztikus rakéták hatótávolságát és nagy sebességét, a cirkáló rakéták radarernyő alatti röppályájával és manőverezőképességével. Egy hiperszonikus rakéta a hangsebesség többszörösével haladva úgy repülheti körbe a Földet, hogy a radarok csak a pályája végén észlelik. Szemben a hagyományos ballisztikus rakétákkal, melyek a kilövés után magasba emelkednek, s hamar láthatóvá válnak a légvédelem számára.
Az Egyesült Államok hadserege felkészült a ballisztikus és a cirkáló rakéták elfogására, de teljesen védtelen a hiperszonikus rakétákkal szemben. Ami jelentősen
kibillentheti a globális stratégiai egyensúlyt.
Az amerikai lemaradás annál is feltűnőbb, mert korai fejlesztőről van szó. A tengerentúlon már a múlt század ötvenes éveiben repült a X–15 hiperszonikus tesztrepülő, de a programot a vietnámi háború miatt 1968-ban törölték. Ronald Reagan elnök a nyolcvanas években 1,7 milliárd dolláros programot indított egy hiperszonikus repülő prototípusának kifejlesztésére. De a programot a hidegháború végén törölték.
Az elmúlt 20 évben nemzeti vérkincsünket és erőforrásainkat a terrorizmus elleni globális háborúra költöttük
– foglalta össze az amerikai technológiai lemaradás okát L. Neil Thurgood nyugalmazott altábornagy, aki korábban a hadsereg hiperszonikus fejlesztéseit vezette.
Paradoxonnak tűnhet,
de Amerika úgy maradt le a fegyverkezési versenyben, hogy a kutatásban élen járt. Az amerikai publikációk visszaköszöntek a kínai és orosz fejlesztésekben. Ahogy Richard Hallion repülőgépipari elemző fogalmazott:
hiperszonikus képzésben részesítettük a világot.
A hiperszonikus rakéták fejlesztésének két sarokpontja van. Az egyik a hőkezelés, ami különleges anyagokat kíván. A másik a költségtényező, ami harmadával haladja meg a ballisztikus rakétafejlesztések tőkeigényét. Míg
a szűk keresztmetszetet
a földi tesztelésre alkalmas szélcsatornák jelentik. Ebből 26 van az Egyesült Államokban, de mindegyik legalább egy évre előre foglalt.
A tesztelési infrastruktúra hiánya felkeltette Steve Feinberg, a Cerberus Capital Management magántőke-társaság alapítójának figyelmét. Felvásárolták a kaliforniai székhelyű Stratolaunch nevű céget, amely egy űrjárművek indítására alkalmas repülőt épített. Ezt a gépet, amit a vállalati szlengben „égi szélcsatornának” hívnak, hiperszonikus tesztjárművek indítására fogják használni. A hagyományos szemléletű, állami pénzt költő hadiipari vállalkozásokkal szemben,
a Stratolaunch kizárólag magántőkéből fejleszt.
A Cerberus arra számít, hogy a katonai fejlesztés mellett a Stratolaunch a piacon is sikeres lesz.
