Moszkva és a Nyugat

Különleges örömöt okozhat kijelenteni azt, hogy vége a hidegháborúnak. Most már a harmadik orosz (szovjet)-amerikai elnök páros teszi meg ugyanezt, és mindegyikőjüknek volt a saját időszakára nézve valami igazsága. Idősebb Bush és Gorbacsov a katonai szembenállást nyilvánította a múlt tartozékának, Clinton és Jelcin a barátkozás megkezdésével vélte túlhaladottnak a korábbi évtizedeket, s most ifjabb Bush és Putyin immár ténylegesen együttműködő felekként tette ezt ad acta. De azért ne legyen kétségünk: a hidegháború azáltal ért véget, hogy a Szovjetunió elveszítette szuperhatalmi státusát; pontosabban: amikor nyilvánvalóvá vált ennek a státusnak a nemléte.

Oroszország csak nyert azon, hogy nem kell többé eltartania (ha nem kell) az egykori szövetséges köztársaságokat, de maga ez a tény is csak felerősíti a következő 50 év orosz szempontból legnagyobb dilemmáját. Azt, hogy hogyan lesz az ország versenyképes a világpiacon, nem nyersanyagaival, hanem késztermékeivel. Biztató kezdetnek tekinthető, hogy a most lezajlott orosz-amerikai csúcstalálkozón Moszkva nemcsak ígéretet kapott: a partner támogatni fogja felvételét a Kereskedelmi Világszervezetbe, s az is, hogy (talán először) deklaráltatott: Oroszország piacgazdaság.

Utóbb tisztázódik csak: eme piacgazdasági státus kinyilvánításában milyen szerepet játszott az, hogy Moszkva levált a harmadik világi OPEC köldökzsinórjáról: 20 dollár/barreles kőolajárig nem vesz többé részt az ipari társadalmak politikai töltetű energiafojtogatásában. Cserébe mindenképpen megkapja az amerikai származású multik közreműködését a gazdaság feljavításában.

E hétre maradt a NATO és Oroszország kvázi szövetségesi szerződésének ünnepélyes aláírása, aminek az a pikantériája, hogy annak idején a NATO avégett jött létre, hogy távol tartsa Európától a Szovjetuniót. Most már valóban ideje új szerepet és terepet találni a szövetségnek. (SzH)