Kifullad-e a magyar gazdaság?

Igazolható-e a makrogazdasági mutatók alapján a többek által is jelzett borúlátás? A fokozatosan gyorsuló növekedés 2000-ben érte el csúcspontját, évi 5,2 százalékos ütemmel, azóta a növekedés szakadatlanul mérséklődik, és remélhetőleg 2002. I. negyedévében érte el mélypontját. Hasonló tendenciák figyelhetők meg a külső és a belső egyensúlyok alakulásában: 2000-ig mindkét területen szisztematikus javulás következett be, de 2001-ben már éves szinten és az egyes negyedévekben is a növekvő egyensúlyzavar volt a meghatározó trend.

A jelzetteken túl két további területen is jelentkeznek a romlás virágai: a külföldi tőkebeáramlás már 2000-ben megkezdődött csökkenése felgyorsulni látszik, továbbá az üzleti beruházásoknak nemcsak a növekedési üteme esett tavaly és ez év első hónapjaiban, hanem abszolút értelemben is visszaesés mutatkozik.

A legfontosabb makrogazdasági mutatókban bekövetkezett negatív trendek magyarázata és indoklása ismert, a világgazdaságban 2001-ben elmélyült dekonjunktúra nehezedő világpiaci feltételeket teremtett a rendkívül nyitottá vált magyar gazdaság számára. Ennek következtében a 90-es évek második felében az éves átlagban 20 százalékot meghaladó exportbővülési ütem 2001-ben 8 százalékra mérséklődött. A világgazdasági dekonjunktúra igen jelentős szerepét nem tagadva jogosan vetődik fel a kérdés, hogy a magyar gazdaságpolitika a kétségtelenül beszűkült mozgástérben tett-e lépéseket, és ezek megfelelők voltak-e. Utólagosan, a mostani negatív trendeket értelmezve aligha minősíthetjük elégségesnek és főképpen sikeresnek az eddigi intézkedéseket, sőt bizonyos történések éppen hogy felerősítették a világgazdasági dekonjunktúrát.

A 2001 elejétől érvényesített gazdaságpolitika legfőbb tévedésének és hibájának talán az minősíthető, hogy a korábbi exportbővülésre alapozással szemben inkább a belső fogyasztás erősítését forszírozta. Az építőiparban és a kereskedelemben valóban növekedési többletek jöttek létre, de például a feldolgozóipar 2001. évi hazai értékesítése alig 1 százalékkal nőtt csupán. Mára világossá vált, hogy olyan kis és ennyire nyitott országban, mint Magyarország, a belső fogyasztásra alapozó növekedés keresleti, de legfőképpen belső és külső egyensúlyi korlátokba ütközik.

Aligha vitatható továbbá, hogy 2001 elejére a stabilizációs program legfőbb elemeként funkcionáló csúszó leértékelés betöltötte hivatását, de a bevezetett sávszélesítés időzítése szerencsétlennek mondható. A fajlagos bérköltség alapján számított nemzetközi versenyképesség a GKI Rt. számításai szerint 2001-2002-ben együttesen közel 25 százalékkal romlik. Ugyanakkor a forintfelértékelődés kedvező hatása az infláció további mérséklődésére igencsak megkésve és a reméltnél jóval szerényebbre sikeredett. Az a szokatlan helyzet állt elő, hogy romló világgazdasági helyzetben egy erősen nyitott ország pénze felértékelődik, miközben a közgazdasági álmoskönyvek szerint éppen az ellenkezőjének kellene történni.

A hazai gazdaság versenyelőnyének erőteljes zsugorodásában jelentős szerepet játszik továbbá a 2001-ben felerősödött bérnövekedés. A reálkeresetek 2001-ben 7,8 százalékkal nőttek, igaz, 2000-ben csupán 2 százalékkal emelkedtek. Az igazi veszélyt azonban a 2002. évi, 10 százalékot várhatón meghaladó reálkereset-növekedés jelenti. A reálkeresetektől jóval elmaradó termelékenységi mutató az export egységköltségének emelkedését hozza.

És végül, a nemzetközi versenyelőnyök zsugorodását eredményezte a külföldi tőkebeáramlás és az üzleti beruházások kedvezőtlen alakulása. A külföldi tőke felemás politikai megítélése elbizonytalanította a lehetséges befektetőket. Az üzleti szféra gyenge beruházási hajlandóságának javítása nemcsak a dekonjunktúra kedvezőtlen hatásának gyengítése miatt lehetett volna áldásos, hanem mert elavult kapacitásokkal és termékekkel a lassan éledező konjunktúrába történő bekapcsolódás is kérdésessé válhat.

Úgy gondolom, hogy a hazai növekedési források kiapadása döntően versenyképességünk erőteljes gyengülésével van összefüggésben. Ráadásul az elmúlt ciklusban megrekedtek a piacgazdaság kiteljesedéséhez szükséges reformok, különösen pedig a nagy elosztórendszerek újragondolása apadhat el. E tekintetben is eltűnt a korábbi magyar előny. Aligha vitatható tehát, hogy a magyar gazdaság további fejlődésével kapcsolatos aggodalmak jogosak, a versenyképesség javítása parancsoló követelmény, miközben a reformok ismételt beindítása sem halasztható tovább.

Hegedűs Miklós