A XX. század elején a birodalmak el tudták nyomni a nyugtalan lakosságot, ez azonban ma már nem megy. A nacionalista és antikolonialista ideológiák - amelyeket alátámaszt a politikai műveltség és mobilizálás - már régóta lehetetlenné tették a birodalmi kormányzást. Különösen érvényes ez a Közel-Keleten, ahol a gyarmatosítással való szembenállás keveredik a vallási fundamentalizmussal. Túl merész elképzelés volt az USA részéről, hogy csapatokat állomásoztathat Irakban, elhúzódó erőszak és vérontás nélkül.

Amerika vezetői azt hitték, hogy katonáikat felszabadítókként fogják üdvözölni. Az USA kormánya és számos megfigyelő ma is úgy véli, hogy az alapvető szolgáltatások Bagdadban való helyreállítása és esetleg Szaddám Huszein elfogása után a helyzet megnyugszik. A cél szemlátomást az, hogy egy a Pentagon barátai - például Ahmed Csalabi - által vezetett rezsim kerüljön hatalomra, amely cserébe hosszabb ideig való maradásra kéri az amerikai csapatokat, és koncessziókat ad az amerikai olajiparnak.

Ilyen rezsimnek azonban soha nem lesz legitimációja, céltáblája lesz viszont merényleteknek, politikai indulatoknak és terrortámadásoknak. Mindez emberéletek kioltásával jár - amint az történt az ENSZ bátor és elszánt dolgozóival -, nem is beszélve a százmilliárd dollárnyi veszteségről. Meglepő módon az USA már most is havonta 4 milliárd dollárt költ csapatai iraki állomásoztatására, miközben Bush elnök eszelős módjára küzd, hogy Amerika visszatarthassa az AIDS, a tuberkulózis és a malária elleni globális küzdelem pénzügyi alapjaihoz való hozzájárulását, ami évente nem haladja meg a 200 millió dollárt.

Amerikában sokasodnak a hangok, amelyek szerint - tekintet nélkül arra, hogy az iraki háború jó ötlet volt-e vagy sem - az USA-nak (és az ENSZ-nek) most a helyszínen kell maradnia, mert meg kell őriznie a nemzeti büszkeségét, és meg kell mutatnia, hogy nem hagyja magát a terrorizmustól elrettenteni. A terrorizmusra való hivatkozások jó visszhangra lelnek az amerikai közvéleményben. Senki sem szereti a kényszerítést, és egyetlen amerikai sem akarja, hogy az USA autós-bombás merénylők brutális és hitvány akcióival megfélemlíthető vagy kényszeríthető legyen.

Az Amerika még komolyabb szerepvállalására sarkalló érzelmi válasz azonban egyszerűen fokozza a háború kirobbantását eredményező politikai hibát. Az USA nincs abban a helyzetben, hogy pacifikálja Bagdadot, vagy megvédje az ENSZ-t és másokat, akik egy megszálló hadsereg mellett tevékenykednek, akár egyszerűen humanitárius céllal. A terrorizmus ebben az esetben nemcsak egyszerűen gaztett, hanem reflexiója az amerikai katonai megszállás elmérgesedett politikájának. Ezért az adott helyzetben politikai válaszra van szükség.

Malajzia - egy sikeres, stabil és mérsékelt muzulmán ország - helyesen ragadta meg a problémát. Az ország kormánya - ahelyett, hogy védelmébe vette volna az ENSZ valóban hősies tevékenységét - helyesen járt el: felszólította az USA-t, hogy hagyja el Irakot. A külügyminiszter, Syed Hamid Albar bölcsen megjegyezte, hogy "a biztonság veszélyeztetése mindaddig fennmarad, amíg a lakosságnak a megszállással szembeni mély ellenérzését nem orvosolják tisztességes és igazságos módon. Nem lenne szabad hagyni, hogy az ENSZ-re mint a megszállás részére és részesére tekintsenek."

Az USA még ilyen későn is - amikor rendszeresen ölnek meg amerikai katonákat, és az ENSZ irodaházát sok halálos áldozattal járó bombatámadás érte - ellenzi a világszervezet hatalmának kiterjesztését, még inkább azt, hogy az amerikai csapatokat ENSZ vezette haderővel váltsák fel. A Bush-kormányzat ragaszkodik az eredeti forgatóköny-

véhez. Ennek részeként valószínűleg arra számít, hogy néhány tucat vagy néhány száz áldozat megéri a nagyobb jutalmat, az amerikai katonai jelenlétet Irakban, amely felügyel a több mint 100 milliárd barreles olajkészlet kitermelésére, miközben a közeli szomszédnak, Szaúd-Arábiának a nyakán kell éreznie a lihegést.

A végén ez egy hamis és iránytévesztő számításnak fog bizonyulni. Mindaddig, amíg az amerikai megszálló csapatok maradnak, az iraki politikai helyzet ingatag lesz. Az együttműködés az USA-val egyre inkább diszkvalifikáció lesz azon iraki politikusok számára, akik a saját közösségeikben támogatást keresnek. A XXI. század elején az áram és a csapból folyó víz már nem lesz elég az iraki nép eszének és szívének megnyeréséhez, akkor sem, ha az USA ki tudná találni, miként kell ezeket a szolgáltatásokat helyreállítani. Az irakiak a maguk által választott kormány méltóságát hiányolják, a bűnözők és a terroristák pedig ezeket az érzéseket használják ki, bármely eszköz bevetésével.

Az amerikai invázió súlyos hiba volt. Több katona bevetése csak súlyosbítaná a hibát. Amire most szükség van, az az amerikai csapatok gyors kivonása és ideiglenes helyettesítésük ENSZ-vezetésű csapatokkal, amelyek a hatalmat visszaadják az iraki népnek.



Copyright: Project Syndicate