Balkáni nyitás az unióban

A "Balkán" tehát jön, amiben annyiból nincs semmi meglepő, hogy ennek lehetősége évek óta beígért adottság. Ez azonban nem volt mindig így.

E sorok írója éppen egy holland újságíró-főiskola ösztöndíjasaként Utrechtben élt, amikor - 1991-ben - a balkáni kérdés először került igazán tolakodón az akkori EU12 asztalára. A kommunizmus fala már jó ideje leomlott, hátramaradt viszont az elvarratlan etnikai szálak kibogozása. E folyamat vette drámai módon kezdetét azzal, hogy Szlovénia és Horvátország jelezte: el kívánnak szakadni az addigi Jugoszláviától. 1991 júliusában történetesen holland soros EU-elnökség kezdődött, és a hír hallatán a tagországok első alkalommal döntöttek úgy, hogy "EU-trojkát" (a soros, valamint az előző és a következő EU-elnökségek minisztereiből álló küldöttséget) küldenek a térségbe, hátha tudnak még "csinálni valamit".

Hans van den Broek akkori holland külügyminiszter vezette a delegációt, amely végül dolgavégezetlen tért viszsza. Saját szememmel láthattam, amint Van den Broek az amszterdami reptéren úgy sommázta a holland tévének útjukat, hogy az EU küldöttsége kifejtette a szlovén és a horvát partnereknek, milyen veszélyeket vethet fel a döntésük, de akik azonban nem hagyták eltéríteni magukat törekvéseiktől. Az uniónak mostantól nincs mit tennie - hangzott az üzenet, és ami lényegesebb: utóbb jó ideig az egész EU-politika is. Mert bár köztudott módon a tagországok között heves viták zajlottak a kívánatos kimenetelt illetően, összességében a hivatalos irányvonal az volt, hogy "mi megmondtuk előre, ti akartátok, hát csináljátok". És ugyan szolgált a térségben néhány tucat - fegyvertelen - "fehér ruhás" EU-megfigyelő, mi több, hamarosan különböző EU-küldöttek is igyekeztek közvetíteni, ám senki sem érzett mögöttük masszív erőt, akaratot, mandátumot.

Európában évtizedek óta nem tapasztalt traumát eredményezett az ily módon magára hagyott robbanás. Balkáni menekültek százezrei, a "béketeremtés" hadikiadásainak eurómilliárdjai, majd az újjáépítési konferenciák újabb súlyos milliárdjai tették ki egyebek között a cechet.

Mire a lángokat úgy ahogy sikerült mindenütt eloltani, már általánossá vált a meggyőződés: az EU többé nem engedheti meg magának, hogy közvetlen szomszédságában potenciális konfliktusforrásokat ennyire magára hagyjon. Proaktívan elébe kell menni minden ilyesminek, és hosszú távon konszolidáló megoldásokra van szükség. Nem telt bele sok idő, míg nemcsak beismert, de kimondott tanulságként adódott, hogy ilyen igazából csak egy képzelhető el: az európai integráció, a majdani tagság perspektívája.

Nagyon sokan kezdettől fogva bírálták, bírálják ezt a politikát. Úgy látták/látják, ha külpolitikai "fizetőeszközként" használják a bővítést, ezzel olyan terheket raknak az unióra, amely alatt idővel össze fog roppanni. A félelmek nem alaptalanok. De azt is látni kell, hogy maga a megközelítés voltaképpen nem új. Hiszen már a Közös Piac is részben azért jött létre, hogy politikailag lekösse Németországot. Amíg állt a fal, minden korábbi európai diktatúrát - a görögöt, spanyolt vagy portugált - azonnal célszerűnek tűnt mielőbb befogadni, mielőtt "átáll a másik oldalra?" És amikor 1991-ben úgy tűnt, komoly is lehet a még létező Szovjetunió létező főtitkára, Mihail Gorbacsov ellen megkísérelt néhány napos puccskísérlet, uniós oldalon többen elkezdtek gondolkodni a kapcsolatépítés gyorsításán a társulási tárgyalásokat éppen csak megkezdett visegrádi országokkal.

Nem idegen tehát a reflex az EU természetétől. Ma hajlamosak vagyunk kizárólag stabilitási paktumokon és költségvetési hiányok mérlegein át nézni, holott kezdettől fogva politikai projekt is volt. Más kérdés, hogy mindez még mindig nem zárja ki, hogy túlzott terhelés alatt valóban összeroppanhat. Nem kis mértékben a tavaly csatlakozott "tízek" beintegrálódásának gyorsaságán, a román-bolgár (horvát) cech nagyságán, a török tárgyalás alakulásán is múlik majd, hogy mi lesz a végső mérleg. Egy biztos: a balkáni nyitás immár nemcsak politikai programbeszéd, de tettekké formálódó valóság is. Számolni kell vele.