Az agyelszívás másik oldala

Hogy hányféle pontatlanság és félreértés halmozódott fel a sommás véleményben, arra kitérni nyilván nem tudunk. Most csak azt a tényt vegyük egy pillanatra szemügyre, hogy való igaz: tényleg megindult egyfajta kiáramlás Magyarországról is a brüszszeli EU-intézményekhez. A kérdés csak az: vajon ez baj?

Éppen ma tájékoztatja Siim Kallas, személyzeti politikáért is felelős európai biztos a testület egészét, amiből kitűnik majd, hogy a magyarok a brüsszeli elhelyezkedés tekintetében nemcsak jelen vannak, de egyenesen az egyik élenjáró „mintát” képviselik. A 2004-es taggá válás idején a bizottsági illetékesek lefektettek bizonyos irányszámokat az új tagországoknak. Kezdetben például a tízeknek átlagosan egy-egy főigazgatói vagy helyettesi posztot szántak. Ebből eddig hat kelt el, ám abból kettő máris magyar! Az igazgatói posztok közül legalább hat a magyar jelölteknek járhat. Nos: ma már hét magyar igazgató is van, miközben a hasonló méretű – ugyancsak hat induló helyre tervezett – Csehországból csak egyet szerződtettek, de még a négyszeres súlyú Lengyelországból is csak ötöt. És még egy adat: a közel 190 fős középvezetői keretet az országokra jutó irányszámokhoz képest a magyar jelöltek már 37 százalékosan feltöltötték, miközben a cseheké és lengyeleké 14 százalékos.

Szóval, jók vagyunk! Persze felmerül a kérdés: nem az lesz-e a dicsőség ára, hogy közben kiürül a magyarországi szakemberek tábora? Ráadásul úgy, hogy az „agyelszívás” egyedüli haszonélvezője Brüsszel, meg esetleg a kikerülő személy?

Nos, nem egészen. Amit ma Magyarország hátrányként él meg, hogy most vált taggá, és ezért ez az első kirajzás. Anélkül, hogy megtapasztalta volna ennek hozadékait, illetve hogy mindeközben jelen lenne egyfajta visszarajzás is.

Mert miért is jó egy országnak, ha felelős helyen minél több polgára kap funkciót Brüsszelben? Végül is ezek az emberek többé nem instruálhatók otthonról, nem számoltathatók be, és végképp nem hívhatók vissza. Látszólag elveszett tőke. A gyakorlat mást mutat. Mindenekelőtt: a bizottság az a műhely, ahol a leendő európai – tehát egyúttal magyar! – törvénytervezeteket írják. És nyilván nagyobb eséllyel tartanak szem előtt „magyar érzékenységi” szempontokat is, ha készítésében „igazi magyarok” is részt vesznek, akik már magukkal hozták az országspecifikus tudást…

De fontos benn lenni azért is, mert az közvetlenebb esélyt ad az informálódásra. Nem egy magyar nemzetiségű bizottsági munkaerő közvetlenül nem jelentheti haza mondjuk egy versenypolitikai dosszié bizalmas adatait. Nem is teszi. De tud róla, tanulságait levonja, és amikor a jelenség hátterében álló kérdéskörről magyarországi illetékesekkel beszélget – ezt szabad –, arról már igenis beszámolhat, hogy mi tud működni és mi nem, és miért.

És végül a legfontosabb: nem marad kint mindenki örök időkre. Eltelik néhány év, és sokaknál már csak családi okok miatt is (idősek lettek a szülők, hazai iskolába akarják íratni a gyereket stb.) beindul a visszaáramlás is. Lesz, aki a magánszférába megy majd. (Ott sem baj, ha értik az EU-t!) De lesz, aki az államigazgatásba, immár olyan helyszíni tudással és tapasztalattal megpakolva, ami akkor felbecsülhetetlen kincset jelent majd a tárcának, a munkaterületnek.

Régi tagországok sorára igaz, hogy nagyon is aktívak annak érdekében, minél több „ütős” szakemberük megfelelő bizottsági posztokra kerülhessen. És aligha azért, mert otthon meg akartak szabadulni tőlük. Másról van szó: ők már megtanulták a bizottsági tagság előnyeit. Ami akkor is érvényesül, ha az illető – s vele a „magyarságtudat” – kint marad, s akkor is, ha visszajön, és a hazai talajt termékenyíti. Csak ki kell várni.

(A szerző állandó brüsszeli EU-tudósító)