Mission Impossible?

Magyarország gazdaságpolitikáját az elmúlt időben éles külső kritika érte, amely nemcsak szavakban merült ki, hanem hivatalos leminősítéseket eredményezett, és a befektetők, államadósságot finanszírozók hozamelvárásait is növelte. Mindazonáltal a külföldi kezekben levő államadósság-állomány még nem csökkent látványosan, de a forint euróárfolyamának február végi viszonylag nagyobb mértékű és talán tartósnak ígérkező gyengülése a 250 forintos értékről 265 forintra már jelzi azt, hogy a piac kockázatviselő képessége Magyarországgal szemben fogytán van. Nem korrekt az sem, ha a hozamok emelkedését és az árfolyam gyengülését régiós hatásokkal magyarázzuk; egyrészt, mert a probléma attól még nálunk is megoldandó, másrészt, mert a forint minden más régiós devizánál jobban gyengült.

Abban valamelyest egyetértés mutatkozik, hogy a magyar gazdaság sérülékenyebbé vált, és mind rövid, mind hoszszabb távon ható gazdaságpolitikai irányváltásokra van szükség. Abban már nincs konszenzus, hogy ez a váltás, kiigazítás csomagszerű megszorítás révén vegye-e kezdetét, illetve hogy azt követően a minduntalan felsorolt területeken (államigazgatás, önkormányzati rendszer, oktatás, egészségügy, adórendszer, munkaerőpiac, nyugdíjrendszer) milyen léptékű és irányú intézkedések vegyék kezdetét.

Ha igaz, hogy a piac türelme fogytán van, akkor lehetséges, hogy egy tőkekivonás – nagyobb forintgyengülés és hozamemelkedés formájában – bármely pillanatban megszabadítja a gazdaságpolitikát a rövid távú, egyensúlyjavító, tudatos kiigazítás feladatától. Ez ráadásul ma már nem járna feltétlenül az infláció jelentős megugrásával, annál inkább a gazdasági növekedés ütemének nagyobb mértékű visszaesésével. Hátránya e spontán, piaci indíttatású korrekciónak az, hogy tünetet orvosol, semmit nem tesz hozzá a hoszszabb távon fenntartható, magasabb növekedési ütem eléréséhez szükséges strukturális változásokhoz, sőt inkább késlelteti azokat.

Az alternatívát olyan reformértékű lépések jelentik, amelyek

– kellően radikálisak,

– beleilleszkednek a „nagy ellátórendszerek” hosszabb távú átalakításába,

– belátható időn belül jelentenek megtakarítást és hatékonyságjavulást,

– nem akadnak meg a kedvezőtlenül érintett érdekcsoportok ellenállásán, és nem tételezik fel valamiféle társadalmi konszenzus előzetes megteremtését.

Ideiglenesen egy ilyen átfogó koncepció végrehajtása is növeli az államháztartás hiányát, viszont belátható időn belül és ennél nagyobb mértékben csökkenti is ezt. Nő majd a munkanélküliség, de nem elsősorban a magas hozzáadott értéket versenyképesen előállító ágazatokban – ezekben nőni fog a termelés és a foglalkoztatottság. A GDP gyorsabb növekedésének forrása keresleti oldalról csak az export és a magánberuházás lehet.

Felmerül a kérdés, hogy egy ilyen reformradikalizmusba hogyan illik bele a hivatalosan még fennálló 2010-es euróbevezetés szándéka, illetve ehhez kapcsolódva a kritériumok 2008-ra történő teljesítése. Én (ma már) azt gondolom, hogy nem ez az elsődleges kérdés. Egy sikeres átalakítás magával hozza a maastrichti kritériumok teljesítését, kis valószínűséggel 2008-ra, nagyobb valószínűséggel az azt követő 2-3 évben.

A legrosszabb épp az lenne, ha gazdaságpolitika úgy összpontosítana a kritériumok elérésére, hogy megáll azok „épphogy” teljesítésénél. Mert akkor valóban többévi erőtlen növekedésnek, akár stagnálásnak nézhetünk elébe, és az eurót átvéve még abban sem bízhatnánk, hogy a piac az árfolyamon keresztül időnként kikényszeríti a szükséges kiigazítást.

A szerző a Derive Kft. ügyvezetője