Luxusadóról komolyan

Első látására valóban komikus, ami a luxusingatlanok megadóztatása körül folyik. Már most kijelenthető ugyanis, hogy a tavaly elhatározott adónem nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az összesen tervezett egymilliárdból jó, ha 70 millió forint gazdagítja a fővárost, pedig a 100 millió forintnál nagyobb értékű ingatlanok zöme biztosan Budapesten található. S miközben a hirdetési újságok, ingatlanügynökségek tele vannak ennél drágább lakóépületekkel (amely nyilván csak egy kis szelete az állománynak), a határidő lejárta után egy héttel is mindössze 300 körüli bevallás érkezett a Főpolgármesteri Hivatalba.

Persze jogosak azok az érvek, amelyek szerint az ingatlanadózás hatékony működtetése nem könnyű feladat. Hiszen vagy értékbecsléshez kötik, ami jelentősen megdrágítja a folyamatot, ráadásul alkalmat teremt a korrupcióra, vagy bonyolult rendeletekben, besorolásokban szabályozzák az értékelést, növelve a bürokráciát, amely már önmagában elrettenti a bevallástól az érintetteket. Ráadásul, ha mindez nem párosul hatékony ellenőrzéssel, akkor annak pont az lehet a következménye, amit most látunk.

Mégsem szabad eleve elzárkózni ettől a módszertől. A fejlett országokban a vagyonok megadóztatásából származik az összes bevétel öt-hat százaléka, míg nálunk ez csupán 2-2,5 százalékot tesz ki. Holott a rendszerváltás utáni „eredeti tőkefelhalmozás”, az adózatlan jövedelmek megfogása épp azt indokolná, hogy az arány legalábbis elérje a régóta működő demokráciák szintjét. A Gyurcsány-kabinet intézkedése – minden hibája és szerény eredményei ellenére – épp azért fontos, mert a társadalmi ellenállástól félő korábbi kormányokkal szakítva legalább elültette a köztudatba ezt az adónemet. A mostani koalíciós tárgyalásokon talán arra is lesz mód, hogy az eddigi tanulságokat levonva életszerűbb, egyszerűbb és hatékonyabb irányba fejlesszék majd tovább a rendszert.