Demográfiai hízókúra
Az elmúlt hetekben egy különös szakértői tanulmány borzolta a közélet iránt érdeklődők kedélyét. A kormány migrációs stratégiája című dokumentum kapcsán jellegzetes politikai vita robbant ki. A kormányzati szereplők elsősorban a „nem nyilvános” dokumentumot kiszivárogtató köztisztviselő fegyelmi felelősségét emlegették, miközben ellenzéki képviselők ázsiaiak tömeges betelepítésével riogattak. Emellett úgy tűnhetett, hogy a politikai pártok között komoly nézeteltérés van a tanulmány tartalmi megállapításaival, különösen annak népesedéspolitikai következtetéseivel kapcsolatban. Mintha az egyik oldalon a „proaktív bevándorláspolitikát” pártolók, a másik oldalon pedig a „családbarát” politikát favorizálók állnának. Maga az írás a természetes reprodukció elégtelen szintjéből indul ki – magyarán szólva abból, hogy a viszonylag magas halálozási arányszám mellett az igen alacsony születésszám önmagában elkerülhetetlenül népességfogyáshoz vezet. Ennek a helyzetnek a káros következményeiről mintha konszenzus lenne, a vita az elképzelt terápiában van: a vitázó felek mást gondolnak a bevándorlókról és integrációs esélyeikről, illetve a gyerekvállalást ösztönző politikák hatékonyságáról.
Ami a bevándorláspolitikát illeti, természetesen gondolhatjuk azt, hogy egy közép-európai, reményei szerint a fejlett államokhoz felzárkózó országban a nyitottság, a más országokból bevándorlók befogadása nem kétséges. A magyar lakosság attitűdjeit vizsgáló legfrissebb empirikus felmérések ugyanakkor rácáfolnak erre: a Tárki ez év februárjában végzett vizsgálata szerint a magyarok 68 százaléka ellenzi (az amúgy nem is létező) „pirézek” betelepülését az országba, akárcsak az éppenséggel létező és történetesen ázsiai kínaiak, az arabok, valamint a románok befogadását is. Egyértelműnek látszik: a magyar társadalom többsége ma nincs felkészülve arra, hogy viszonylag feszültségmentesen nagyszámú külföldi bevándorlóval éljen együtt. Ebből persze nem az következik, hogy a szelektív, munkapiaci érdekeket szolgáló migrációs politikai intézkedések jelentenék a megoldást. Már csak azért sem, mivel a válogatás esetenként emberi jogi, menekültügyi vállalásainkba ütközik, miközben részben nyelvi korlátok, részben az általános gazdaságpolitikai instabilitás, részben az amúgy is lanyha munkapiac miatt Magyarország távolról sem a legvonzóbb célország a kompetitívebb migránsok számára. Hosszabb távon inkább a szocializáció folyamatában, az iskolai oktatás során van esély arra, hogy a potenciális bevándorlók integrációját, befogadását segítő társadalmi környezet jöjjön létre.
A bevándorláspolitikai opciótól tehát – különösen rövid távon – igen mérsékelt eredményekre számíthatunk, ugyanakkor a hagyományos „családpolitikai” intézkedésektől sem várhatunk csodát. Elgondolkodtató, hogy Európában ma a gyerekszám azokban a dél-európai országokban a legalacsonyabb, amelyek a tradicionális munkamegosztás mintáját követik, vagyis ahol – a nagyvárosi, értelmiségi rétegeket leszámítva – a munkaképes korú nők nagyobbik hányada otthon dolgozik, miközben a munkahelyi karrier a férfiak kiváltsága maradt. Ebben a helyzetben az egyenlő esélyekre, munkahelyi sikerekre törekvő nők logikus reakciója a gyerekvállalás (sokszor öntudatlan) visszafogása. Kedvezőbb termékenységi mutatókat inkább azok a nyugat- és észak-európai országok tudnak felmutatni, ahol a rugalmas munkavégzés formái mellett a férfiak otthoni munkavégzését, illetve apaszerepét segítő szabályozás is megerősödött. Vagyis bevándorláspolitika és családpolitika is kell a negatív demográfiai kilátások ellensúlyozására – de mindkettő kicsit másképp, mint ahogy az szokásosan felvetődik.
A szerző a Kopint-Tárki kutatási igazgatója
