Nemzeti Stratégiai Vagyonunk: a vízkészlet
Az április 12-én lezajlott országgyűlési választás eredményeként megalakuló parlament és a felálló új kormány jelentős és azonnali cselekvést követelő társadalmi igénnyel és gazdasági teendőkkel néz szembe, az egyik feladat a vízkészlet kezelése. Az elvárások nagysága és sokrétűsége mellett lehetőségei korlátozottak, ráfordításai erőforráshiányosak. Minden rövid távú cselekvés azonban csak akkor vezet tartós eredményekhez, ha az egyúttal hosszú távú stratégiai szemléletbe ágyazódik.
Vízkészletek, vízgazdálkodás
Ezt segíti elő a nemzeti stratégiai vagyonelemekhez – mint nem megkerülhető keretrendszerhez – való kapcsolódás. Olyan vagyonelemekről van itt szó, amelyek érdemben hozzájárulhatnak egy-egy ország (vagy régió) felvirágzásához, stabil és kiegyensúlyozott jövőképe biztosításához – ha mindezzel jól sáfárkodunk. Ugyanakkor nagy szerepük lehet egy „fejlődési zsákutca” kialakításában, előnytelen helyzetek rögzülésében, ha mindezzel ellentétesen cselekszünk. Ilyen stratégiai vagyonelem a folyóvíz, állóvizeink vízkészlete, az ivóvíz, a víztározók készlete, a halastavak vízi kapacitása stb. – egyszóval hazánk vízkészlete, amelynek nagyságrendje időben és térben igen változó, mivel a hazánkba bejutó víz 92 százaléka ma is „akadálytalanul távozik” az ország területéről. Mindez jelentős feladatot állít(hat) a kormányzati cselekvés számára.
Kisiskolásként – még a Kádár-rendszerben – tényként kezeltük az aktuális gazdaságpolitikával összhangban álló kijelentést, hogy Magyarország „ásványkincsekben és energiahordozókban szegény ország”. Nincs fa, szén, vasérc, kőolaj-földgáz, nincsenek színesfémek. Persze Trianon nem kerülhetett szóba még a szomszédos országokkal való összehasonlításban sem. Az igazsághoz tartozik, hogy Teleki Pál, egykori miniszterelnök és a gazdaságföldrajz professzora munkásságában egyértelműen jelen vannak hazánk előnyös adottságai, pl. a termőföld, a fejlett vasúti közlekedés, a magyar lakosság munkapiaci felértékelődését segítő programok megléte. Az „ásványkincsekben való szegénység” részleges igazságtartalma és hazánk hátrányos helyzete a gazdasági és a társadalmi fejlődés új irányait követve az elmúlt évtizedekben megváltozott. Az Európai Unió több tagállamának példája igazolja: számos „ásványkincsekben hiányos” és jelentős (fosszilis) energiakészletekkel nem rendelkező ország ma a legfejlettebbek közösségének a tagja (pl. Dánia, Finnország). Ők mind bátran építkeztek nemzetstratégiai vagyonukra, amelynek egyik eleme a víz.
Nem véletlen, ha az EU programozási tevékenysége is érdemben foglalkozik a vízzel, a vízhez kapcsolódó beruházásokkal. Különös hangsúlyt ad ennek a megállíthatatlan klímaváltozás, amely egyidejűen pusztítója és új lehetőség teremtője országunknak, régiónknak.
Az elmúlt két-három évben már konfliktushelyzeteket váltott ki a leépült vízgazdálkodás, a vízkészleteket mintegy „kizsaroló” iparosítás, az öntözéses gazdaság bővítésének akadályai, illetve az egészséges ivóvíz egyre nagyobb hiánya. Ne legyenek illúzióink, ha nem lesz gyökeres változás, akkor nemzeti büszkeségünket, pl. a nógrádi „guruló” málnát vagy a gönci barackot felválthatja a kivi. A nemzeti kertészeti kultúra elsorvadása/elsorvasztása nem lehet cél (a jövőre vonatkozóan). Változást kell indítani itt és most, amiben jó finanszírozási partner lehet az Európai Bizottság és intézményei. Itt is kulcskérdés tehát az európai uniós források hazahozatala.
A kormány kb. 500 milliárd forintot költött el vízvédelemre, de érdemben nem foglalkozott a vízmegtartással, tavak vagy tározók kialakításával, egykori vizes élőhelyek visszaállításával. Márpedig ez utóbbiakhoz közvetlenül vagy közvetetten kapcsolódó ágazati beruházások (pl. a turizmus területén) teremtenek elsősorban új munkahelyeket, kapcsolnak be az értékteremtésbe kkv-kat, miközben növelik a helyi és a kistérségi megélhetés esélyét.
Az alábbi projekteket (országos vagy regionális programokat) célszerű itt hangsúlyozni:
- a Duna-Tisza közi, illetve a Tisza-melléki vízrendezést (a Homokhátság problémájának kezelését);
- az öntözéses biogazdálkodást (az ország szinte valamennyi régiójában);
- a geotermikus energia hasznosítását (a naperőművekkel összehangoltan), a városok/települések energiaellátása terén, illetve a mezőgazdasági termelésben, természetesen vízvisszapótlással;
- az ország egyes térségeiben az ún. „vízjárta területek” (láp, mocsár, rét és elöntött legelő, holtág) revitalizációját,
- az akut lakossági vízellátási problémák megszüntetését (pl. arzénmentesítés).
Talán szükség lesz a szakágazati irányítás átalakítására is, mert a megfelelő kormányzati súly nem nélkülözhető. A helyi támogatottság éppen ezen elhanyagolt kérdések előtérbe helyezésével biztosítható. Továbbá kiemelten fontos, hogy ezen intézkedések kapcsán ne legyenek tabutémák! A Balaton partját beépítőkkel, a halászati tevékenységet megszüntetőkkel, a vízenergia racionális hasznosítását akadályozókkal szemben hazánk hosszú távú érdeke az elsődleges. Öntsünk tiszta vizet a pohárba!
