Szándék és lehetőség

A környezetvédők elégtelennek minősítik a kitűzött 20 százalékos szén-dioxid-csökkentést, ők inkább 30 százalékot tartanának kívánatosnak, megspékelve az atomenergia száműzésével. Az üzleti szféra ugyanakkor a versenyképesség súlyos fenyegetettségét érzékeli. A kevésbé fejlett, a magas energiaköltségek terheit már most is nehezen viselő tagországok pedig a felzárkózás béklyóiként értelmezik. Mindez azt a veszélyt hordozza, hogy az önmagában kívánatos direktíva az eddigiek sorsára jut, és pusztába kiáltott szó marad. A most meghirdetett törekvések másik fontos vonatkozása, hogy homályban maradnak azok az eszközök és módszerek, amelyek a célkitűzés gyakorlati megvalósítását célozzák.

Magyarország mint tagállam számára persze nem közömbös, hogy az EU energiapolitikai és környezetvédelmi törekvései reálisak-e és teljesíthetők-e. Vannak azonban a most meghirdetett – a megvalósíthatóság eszközeiben kialakulatlan és képlékeny – direktíváknak komoly gazdasági terheket jelentő vonatkozásai is, ezeket a hazai üzleti és lakossági szféra ma még nem érzékeli. A szén-dioxid-kibocsátás tervezett mértéke és a megújuló energiaforrások arányának drasztikus növelése a magyar gazdaság számára több ok miatt is szinte teljesíthetetlennek tűnik. Egyrészt, mert a rendszerváltás után a magyar gazdaság egy rendkívül erőteljes energiamegtakarító növekedési pályára került. Energiafelhasználásunk most mintegy 15 százalékkal kisebb, miközben a GDP közel egyharmaddal nőtt, így az egységnyi GDP-hez felhasznált energia látványosan csökkent. Az árak, a modernizáció kedvező hatásai mellett a meghatározó tényező az energiaigényes ágazatok teljes leépülése volt; ez a jövőben már nem jelenthet energiaigény-mérséklést, illetve a szén-dioxid-kibocsátás javulását. Mind az energiatermelő szektorban, mind a felhasználási szférában átfogó modernizációra lenne szükség, amely másfél évtized alatt aligha elképzelhető. Másrészt a hazai megújuló energiaforrások – mind nemzetközi összevetésben, mind a hagyományos energiahordozókhoz képest – aligha lesznek gazdaságilag versenyképesek a következő másfél évtizedben. Ezért a kitűzött 20 százalékos részesedési arány vagy jelentős árnövekedéssel jár, vagy nagy költségvetési támogatást feltételez. A következő évtizedben az utóbbi lehetősége bizonyosan kizárható.

Végül, bár a hazai gazdaság egységnyi GDP-hez – vásárlóerő-paritáson számítva – alig valamivel több energiát használ fel az EU átlagánál, egy főre számítva pedig a tagországok között a legalacsonyabb egyharmadba tartozunk, ennek ellenére a lakosság háztartási kiadásaiban a teljes energiaköltség – üzemanyaggal együtt – 14-15 százalékra tehető. A fejlett európai országokban ez a mutató jóval 10 százalék alatt van. Némileg kedvezőbb ugyan az üzleti szféra mutatója, de az energiaköltség itt is 1-2 százalékponttal magasabb az EU átlagánál, így komoly versenyhátrányt jelent.

Mindezek az adottságok és kilátások arra figyelmeztetnek, hogy Magyarországon – a többi, alacsonyabb fejlettségű kelet-európai államhoz hasonlóan – gondosan kell mérlegelni a szén-dioxid-kibocsátásnak a jövő szempontjából aligha vitatható mérséklését és a megújulók arányának növelési követelményét, valamint a következő évek gazdasági kényszereit, lehetőségeit. Remélhetőleg az EU is felismeri egyrészt, hogy a direktívák özöne nem helyettesítheti az egységes és konzisztens energiapolitika kiizzadását, másrészt, hogy a tagországok adottságai és lehetőségei drámaian különböznek. Legalább ezekben a kérdésekben kellene itthon és az EU-ban a különböző politikai erőknek egyezségre jutniuk.

A szerző a GKI Energiakutató és Tanácsadó Kft. ügyvezető igazgatója