A Gazprom expanziós technikái az energiaiparban

A jövőre nézve a Gazpromnak egy egész sor bonyolult, ám annál érdekesebb cselekvési forgatókönyve van. Alekszej Miller mamutvállalatában nagyon is jól tudják, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint Vlagyimir Putyinnak alig egy éve van hátra a Kremlben. Nem vesztegetik hát az időt. Áprilisban frontális támadást indítottak a megmaradt – még mindig hatalmas – Jukosz-vagyon földgázüzletágának megszerzésére. Ökológiai és más kifogásokkal a Shellt, a Chevront, az Exxont, a BP-t – ezeknek az 1990-es évek első felében az akkor hiányzó pénzeszközök és a mindmáig hiányzó modern technológia miatt, a most elhunyt Borisz Jelcin „nyitása” eredményeképpen sikerült bekerülni az ígéretes orosz energetikai piacra – ezekben a hetekben a Kreml rákényszeríti, hogy ajánlják fel részvénycsomagjaik tekintélyes részét a Gazpromnak.

Egészen más technikákat alkalmaz a volt szovjet gázipari minisztériumból magánosított, majd Vlagyimir Putyin uralma alatt visszaállamosított Gazprom a volt szovjet tagköztársaságokban. Alapvetően három forgatókönyvet látunk. Az elsőre Örményország lehet a példa, ahol tavaly egy 25 évre kötött földgázszállítási szerződés fejében Moszkva kicsikarta egy ottani villamos erőmű, valamint az Iránból érkező földgázvezeték 40 kilométeres szakaszának tulajdonjogát, és megrendelést a vezeték újabb, 197 kilométeres szakaszának megépítésére. Moszkva jó pénzért még egy hatalmas tétel orosz fegyvert is rátukmált a koldusszegény Jerevánra. (E megállapodás geopolitikai rafinériája abban rejlik, hogy Örményország hadiállapotban áll az energiaszférában a nyugati világnak elkötelezett Azerbajdzsánnal.)

Egészen más az orosz energiapolitika Közép-Ázsiában. Putyin évek óta személyesen látogat el a komoly kőolaj- és földgáztartalékokkal rendelkező „új demokráciákba”, ahol a kíséretében lévő orosz olajbárók a cárok korában kialakult technikákkal: hízelgéssel, megvesztegetéssel, sokmilliós hitellel kenyerezik le a döntéshozókat. A cél szentesíti az eszközt. A cél pedig egyrészt az, hogy a Gazprom továbbra is 300 dollárért adhassa el a 100 dollárért kapott közép-ázsiai földgázt.

Másrészt pedig a Putyin második elnöki ciklusában mindvégig a hosszú távú stratégiai feladatokra összpontosító Kremlnek az a célja, hogy Európa és az (ez ügyben szokatlanul szerényen az EU mögé bújó) Amerikai Egyesült Államok ne tudja megszerezni az orosz energetikai monopólium számára a térségben egyedüli veszélyt jelentő Kaszpi-tengeri kőolajat és földgázt. Tegnap erről tárgyalt Moszkvában a türkmén elnök. Szomorú hírek ezek az Oroszországot elkerülő Nabucco földgázvezeték elszánt híveinek…

Alekszej Milleréknek ma már arra is van gondjuk, hogy a Gazprom függőben lévő kisebb ügyeit is rendezzék. Ez a harmadik fontos forgatókönyv.

Az orosz gázóriás 1994 óta potom 1,3 milliárd dollár értékben szállított földgázt a Moldovától 1990 őszén elszakadt, 58 százalékban oroszok és ukránok lakta, aprócska Dnyeszter Menti Köztársaságnak, amely azóta sem fizette ki a számlát. A szovjet korszak birodalmi paternalizmusához szokott szakadárok vezére, Ivan Szmirnov közölte, hogy esze ágában sincs fizetni. A Gazprom erre eladta a tartozást a kis köztársaság gazdaságában érdekelt Aliser Uszmanov Metalloinveszt nevű holdingjának.

A látszólag partikuláris történet itt válik érdekessé. Uszmanov ugyanis az orosz gazdasági expanzió szolgálatába szegődött „jó oroszországi oligarchák” egyike. Holdingjához tartozik a Szmirnovék adóbevételeinek egyharmadát adó Moldovai Vaskohászati Művek 30 százalékos részvénycsomagja. Uszmanov tehát zsarolhatja Szmirnovékat. Zsarolni is fogja, mert a Kreml erre tartja, és nyilván megfelelően ellentételezi áldásos tevékenységét. „Uszmanov a Gazprom egyik legfontosabb üzleti partnere. Már jó ideje az orosz földgáz-monopólium érdekeit érvényesíti a Dnyeszter Menti Köztársaságban, ahol jelentős gazdasági érdekeltségei vannak” – mondja erről Sztanyiszlav Belkovszkij, a szókimondásáról híres moszkvai politológus.

Uszmanov nincs egyedül. Ebben a vállalatban tulajdonosként (a saját gyarapodásuk mellett) elsősorban a Kreml érdekeiért lobbiznak a jelenlegi ukrán miniszterelnök, Viktor Janukovics Régiópártjának leggazdagabb képviselői és támogatói. Köztük a volt elnök, Leonyid Kucsma pénztárosának tartott, sokszoros milliomos Rinat Ahmetov, aki ma a Janukovics-párt képviselője a napokban feloszlatott, önhatalmúlag azonban továbbra is működő törvényhozásban.

A „jó oligarchák” már az 1990-es években kivásárolták az apró Dnyeszter Menti Köztársaság összes többi stratégiai vállalatát, a villamos erőműtől az egy szem hadiüzemig. Ilyen és ehhez hasonló szerepet játszanak a volt Szovjetunió szinte valamennyi utódállamában a privatizációs újgazdagok. Távolról sem csak a Moszkva-barát erők oldalán. A nyugati orientációjáról ismert, évek óta hazája NATO-tagságát szorgalmazó Viktor Juscsenko ukrán elnök alig fél évvel emlékezetes „narancsos” győzelme után az elnöki nyaraló kertjében, egy vasárnapi magánebéden odaígérte az ukrán ipar egyik zászlóshajóját Viktor Vekszelberg orosz állampolgárnak. Ő szintén „jó oligarcha” azóta, hogy egy New York-i árverésen százmillió dollárért visszavásárolta a bolsevikok által 1917 után külföldre síbolt kilenc porcelán Fabergé-tojást, a cári család egykori tulajdonát.

Minden jel arra mutat, hogy a Kreml a volt Szovjetunióban és számos más országban is afféle trójai falóként mozgatja az orosz vadprivatizáció rövid pórázon tartott milliomosait. Feladatuk, hogy a szláv civilizációban – a cári időktől kezdve végig a szovjet korszakon át mindmáig – a regnáló elit mindenkori létalapját biztosító gazdasági-birodalmi expanziót szolgálják.

A szerző az ELTE tudományos főmunkatársa