Skizofrénia

Nem értem. Nem értem a miniszterelnök felbuzdulását a Mol védelmében, miután épp az ő kormánya szabadult meg véglegesen az állami befolyást jelentő részvényektől a közelmúltban. Furcsának hangzik nemzeti érdekek védelmére hivatkozni egy olyan cég esetében, amelynek többsége jó ideje külföldi befektetők tulajdonában van. Anakronisztikusnak hangzik – különösen az ellenőrzésről már lemondó állam részéről – ellenséges felvásárlásnak minősíteni egy uniós tagország vállalatának részvényszerzését akkor, amikor az (egyelőre) nem növeli annak érdemi beleszólását a cég életébe. De ugyanilyen képmutató a Mol hálálkodása a kormányfő (és az ellenzék) közbenjárásáért, miután a vállalat menedzsmentje korábban igencsak üdvözölte az állami tulajdon leépítését. Az meg igazi kalandregénybe illő fordulat, ahogy a szintén „magyar” nagybank – amelyre előbb-utóbb hasonló sors várhat – bajtársi segítségére siet a célponttá lett olajvállalatnak.

Persze ez a fajta magatartás nem csak Magyarországra jellemző. Miközben elvi szinten sok politikus pártolja – az Európai Unió pedig kötelezővé is teszi – a versenyt és a tőke szabad mozgását, Amerikától Európáig nem haboznak beavatkozni, ha saját nemzeti vállalataik vélt vagy valós érdekeinek védelméről van szó. Hasonlóan ellentmondásosak a versenyjogi kifogások is: míg globális szinten a konszolidáció a versenyben maradás feltétele, addig lokális szinten ez monopóliumokat hozhat létre.

Félreértés ne essék: nem azt állítom, hogy egy nemzeti olajtársaság megőrzése a külföldi befolyástól ne lehetne az állam stratégiai célja. Erre pont a mostani kérő, az osztrák OMV mutat példát, ahol az ottani vagyonügynökség közel egyharmados tulajdoni hányaddal rendelkezik. Csak akkor el kellene dönteni, hogy mit akar a kormány: egy fenékkel két lovat megülni ugyanis nem túl szerencsés. Sem Magyarországon, sem máshol.