A családi ezüst

Tizenkét évet késett a magyar állam a stratégiai cégek védelmével – ez lehet az egyik nézőpontja annak a törvénytervezetnek, amelynek jelenleg zajlik a szakmai egyeztetése. A Gyurcsány-kormányt a Mol–OMV párharc során az a megfontolás indította a jogszabályalkotásra, hogy a legfontosabb hazai vállalatok irányítási központját Budapesten tartsa. Csakhogy az energiaszektor 1995-ben megindult privatizációjával a leginkább stratégiainak mondható ágazat cégeinek zöme már rég külföldi kézre került – ráadásul sokszor nem is olyan kézre, amelynek idehaza annak idején örültek volna a privatizátorok. Innen nézve tehát a családi ezüst utolsó maradékainak kétségbeesett védelméről van szó.

A másik nézőpont szerint azonban egyszerűen hatékonyságvesztést jelent, ha az állam megpróbálja megakadályozni a külföldi szakmai befektetők megjelenését, s ennek hosszú távon mindenképpen a fogyasztók isszák meg a levét. Ezt az álláspontot képviseli Brüsszel. Az egyes országok kormányai ezzel általában egyet is értenek – addig, amíg az ő cégük a vásárló. Mert ha egy fontos vállalat a felvásárlás alanya helyett annak tárgya lesz, akkor hirtelen megváltozik a véleményük, és rögtön a nemzeti érdekek védelméről kezdenek szónokolni.

Az elmúlt évek külföldi példái azt az érzést erősítik, hogy egyre gyakrabban jut érvényre az utóbbi szempont. Az oroszok törvénnyel tiltották ki a külföldieket az energiaszektorból, a franciák még egy joghurtkészítő vállalatot is stratégiai fontosságúnak kiáltottak ki, a spanyoloknak az EU-irányelvek sem voltak szentek, amikor az Endesa védelméről volt szó, az USA-ban a közvélemény nyomása kényszerítette ki a kikötők amerikai kézen tartását. Szemmel láthatóan egyre inkább kiéleződik a harc a fontos nagyvállalatok tulajdonjoga körül. Lehet, hogy Magyarország már megint későn ébredt?