Kié lesz a szerb kártya?

A szerb kártya nem annyira azért értékelődött fel, mert az „ortodox szláv testvériség” jegyében ott erőteljesebb lehet az orosz elkötelezettség, hanem mert számos elemében érinti is a felek stratégiai vagy gazdasági érdekeit. Az előbbi kapcsán Moszkvának jól ismert módon elemi érdeke kivédeni minden olyan precedenst, amely a nemzeti önrendelkezési elv alapján egyoldalú elszakadásra biztathat például Oroszországhoz tartozó tartományokat.

Szintén stratégiai kérdés, hogy a mai orosz vezetés úgy véli: alapvetően hátrányára vált a nyugati gazdasági-katonai érdekszféra radikális bővülése (az EU és a NATO révén). Nemcsak abban, hogy korábbi „szovjetvazallus” területek „átállásáról” van szó, hanem azért is, mert közülük sokan immár a nyugati szövetségen belülre vitték és az EU-szintű politikában éreztetik történelmileg meggyökeresedett bizalmatlanságukat, ha ugyan nem nyílt ellenérzésüket Oroszországgal szemben. A szerb kérdés (legyen-e „európai orientáltsága”) és persze még inkább a koszovói válság befolyásolása egyfajta visszavágásra is módot ad, amennyiben megítélésében mélyítheti az EU-tagok közötti megosztottságot.

Tovább tágítva a stratégiai optikát: amikor Moszkva minden vonatkozásban a Putyinék szerint Jelcin idején bűnös módon elherdált nemzetközi stratégiai súly visszaszerzésére törekszik, logikus módon adja magát a szembenállás a koszovói függetlenséget szorgalmazó amerikai politikával.

De a legfontosabb talán a gazdasági megfontolás: a Gazprom többségi részesedése a szerb állami olajmonopóliumban ugyanis egyszerre jelenti az európai energiapiacon az orosz térnyerés erősödését, illetve a tervbe vett nagy déli gázvezeték nyomvonalának újabb állomással való bebiztosítását. (Ez különösen annak fényében lényeges, hogy a napokban Moszkva megszerezte Bulgária egyetértését is a „déli vonalhoz” való csatlakozásra. Miközben az EU-alternatíva, a majdani Nabucco továbbra is problémák sorával küzd.)

A szerb kártya tehát átmenetileg központi lappá vált, de persze ezzel nem merül ki a pakli, és a játszma sem ér véget. Moszkva láthatóan sokkal tágabb horizontot vizsgál. Putyin, miután hite szerint sikeresen kikúrálta országát a megörökölt politikai és gazdasági káoszból, valamint a Kreml által vélelmezett nemzetközi megaláztatásból, immár messzebbre tekint. Fontos persze, hogy a katonapolitikában is konszolidálják a hajdani szovjet–orosz stratégiai tekintélyt (Putyin dacolása Washingtonnal például korábbi katonai egyezmények felmondásával jól látható jeleit adja ennek). De Moszkvában nem kevéssé fontosnak vélik a felkészülést arra, hogy a következő néhány évtized világszerte a szűkülő energiaforrások fölötti marakodás, valamint a robusztus „új gazdaságokkal” való piaci megütközés jegyében telik majd. Moszkva éppen ezért igyekszik gondosan kiválasztott pozíciókat szerezni, s ebben a Gazprom első számú térnyerési eszköz, legyen bár szó afrikai vagy európai befektetésekről. Ebben a képletben tényező a mostani szerbiai helyezkedés is, jól tudva persze a mindezzel szerezhető politikai hozadék (például az európai orientáltság alternatívája) fontosságát is.

Nagyhatalmi politika áll tehát szemben egy „sokhatalmi” Európai Unió törekvéseivel, amit szinte minden sarokkérdésben valahol kisebb-nagyobb megosztottság is terhel (s amiket nem lehet „moszkvai módszerrel” kezelni, lévén, hogy itt viszont folyton szem előtt lévő követelmény a demokratikus elvek tiszteletben tartása). Az, hogy mindebben melyik félhez kerül végül a „szerb” kártya, rövid távon nem kis részt éppen a szerb nép jövő vasárnapi voksolásán is múlhat. De bármi lesz a mostani végkimenetel, nem árt emlékezni arra, hogy csupán részeredményről lesz szó egy sokkal nagyobb ívű és tovább folytatódó játszmában.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője