Határátlépés

A magyar munkavállalók egyharmada még másik városba sem költözne egy jó állásért, nemhogy külföldre. Többségünk (60 százalék) nem hajlandó naponta oda-vissza 90 percnél többet ingázni. Ha Mohamed nem megy a hegyhez, hát a hegy megy Mohamedhez, és a mondást igazolva áprilisban Ciprusról, Izlandról is jönnek cégek, hogy meggyőzzék a magyarokat: náluk jobbak a munkakörülmények, több fizetés van.

A mobilitás egyik gátló tényezője, hogy a hazai adó- és nyugdíjszabályokon is macerás kiigazodni, hát még más országok reguláin. Az sem motiváló, hogy a vállalati és más kiegészítő nyugdíjbiztosítások szabályaira túl sokféle konstrukció van a tagországokban, amelyek hosszú éveket írnak elő ahhoz, hogy a kiegészítő biztosításokba történő egyéni befizetéseket jóváírják a nyugdíjjogosultságban. Ha elfogadják az Európai Bizottság tervezetét, akkor ez egy évre csökkenhet. S ha a jövőben kevésbé sérülnek a nyugdíjjogok, akkor talán a mobilitási kedv is nagyobb lesz – ebben bíznak a bizottság tagjai.

Nekünk, magyaroknak ez még kevés lesz. Az országhatár átlépéséhez a saját határainkat is meg kell haladnunk. Például profin meg kell tanulnunk legalább egy idegen nyelvet, gondoskodnunk szükséges az itthon maradt családról, vagy magunkkal kell vinnünk szeretteinket, ki kell találnunk, hogy mi legyen az üresen álló ingatlannal. Mire mindezt megszervezzük, elintézzük, addigra rég felvettek valaki mást a helyünkre.

A legkönnyebb helyzetben mindig a fiatalok lesznek, most is a 34 év alattiak a legmobilabbak. Nem baj, ha ők elmennek: világot látnak, más kultúrákkal ismerkednek, nemzetközi tapasztalatot szereznek, pénzt gyűjtenek. Nem baj, csak jöjjenek haza. Hozzák haza nyitott gondolkodásukat, sok jó gyakorlatot, teremtsenek itthon egzisztenciát, fektessék be idehaza a kint megtermelt pénzt. De vajon vissza tudjuk-e csábítani őket, tudunk-e olyan többletértéket kínálni, amely újra vonzóvá varázsolja számukra Magyarországot?