Rekviem a földgázért
Az energia-szektor legáltalánosabb és gyakran egymásnak feszülő alapvetései – hatékonyság, ellátásbiztonság, fenntarthatóság – ugyan változatlanok, de gyakorlati érvényesítésük globális feltételei átalakulóban vannak. A korábbi dinamikus energiaigény-növekedés lassulni látszik, a fejlett országokban lényegében stagnálás, néhány meghatározó országban pedig a kereslet csökkenése valószínűsíthető. A második változás a nem hagyományos, de immár versenyképesen kitermelhető készletek drasztikus bővülése.
Az ilyen szénhidrogén-források kiaknázásának felfutása a következő évtizedben nem csak az eddig gondolt szűkösséget és a kínálati lehetőségeket értékeli át, de minőségileg átformálja a globális szénhidrogén-kereskedelem viszonylatait, meghatározó pólusait. Ennek a folyamatnak talán a leglátványosabb eleme, hogy az USA világkereskedelemben meghatározó importpozíciója az ellenkezőjére változhat.
A már elkezdődött és az évtized végére nagy jelentőségűvé váló átrendeződés alapvetően módosítja a szénhidrogén fogyasztók és termelők, a kereslet-kínálat földrajzi polarizációját, új hatalmi és gazdasági viszonyokat teremtve. Az eddigi termelő és fogyasztó térbeli elkülönítettségével szemben a kiegyenlítettebb viszonyok a monopolpozíciók gyengülésére és a tényleges piaci erők szabadabb érvényre jutására utalnak. Ebben a helyzetben szükségszerűen új megközelítésben kell értelmezni az ellátásbiztonság erősítéséről és az importfüggőség csökkentéséről folyó, politikailag feltupírozott, a gazdasági és a környezeti követelményeket háttérbe szorító vitát.
A világ energiaszektorában tehát sok vonatkozásban újszerű trendek érvényesülnek, amelyekre a hazai energiapolitikának is tekintettel kell lennie. Itt és most, a hazai gáz-szektor politikai, gazdaságpolitikai megítélésének újragondolását vetem fel. Az elfogadott és érvényben lévő energiapolitika az atom – szén (?!) – megújulók szent hármasságában jelöli ki jövő útját, és a „az importfüggőségtől való függetlenedés” minden gazdasági megfontolástól függetlenített jelszavát hangoztatja. Jól mutatja a trendet, hogy a sajtóban egy-egy megújuló projekt hasznosságát nem a gazdasági megtérülés szokásos mutatószámaival értékelik, hanem hogy – kerül, amibe kerül – mennyi földgázt takarít meg.
Az utóbbi években a megbízhatónak tekinthető nemzetközi szervezetek már a földgáz aranykoráról beszéltek, a prognózisok szerint a következő két-három évtizedben a földgáz aránya jelentősen nőni fog. Az importfüggőség csökkentésének kétes jelszava miatt az egyébként igen jó hatásfokú, jól szabályozható, kiépített infrastruktúrára támaszkodó hazai földgázhasználat az utóbbi években vergődik; a csúcsfelhasználáshoz képest, amely 14,5 milliárd köbméter/év volt, jelenleg a 11 milliárdot sem éri el. A jelentős csökkenésben persze a magasra szökött árnak és a nem mindig takarékos felhasználásnak, továbbá a lakossági kényszermegtakarításnak is komoly szerepe van.
Megítélésem szerint súlyos ellentmondás van a földgázfelhasználást mindenáron csökkenteni szándékozó célkitűzés, valamint a várható földgázbőség és a szolidabb árváltozás között. Újragondolást kíván, hogy miközben a földgáz nemkívánatos energiahordozó, miért vagyunk érdekeltek a Magyarországot is érintő valamennyi nemzetközi projekt megvalósításában – a közel a 6,5 milliárd köbméterre tehető tárolókapacitás mellett. Földgázhasználatunk jövőbeni megítélésénél fontos feltételként kell számba venni, hogy a mostani, az olajárváltozással összefüggő árképzés már jelenleg is csak részben működik, a ténylegesen önálló gázáralakulás csak idő kérdése.
