Az elmúlt években a kormány gazdaságpolitikája két szempontból is lényegesen különbözött attól, amit a rendszerváltás utáni Magyarországon megszokhattunk. Egyrészt a fiskális politika fő mutatóit tekintve példamutatóan fegyelmezettnek bizonyult: az államháztartás hiányát – összhangban a nemzetközi pénzpiacok, a hitelminősítők és az Európai Bizottság elvárásaival – sikerült tartósan alacsonyra szorítani, és ennek folytán az államadósságot is csökkenő pályára állítani. Másrészt a mostani kormány a gazdaságpolitikai lépései során olyan döntéseket is hozott, amelyekkel felülírta a demokrácia és a piacgazdaság azon normáit, amelyek korábban a posztszocialista Magyarországon is érvényesek voltak.
2010 előtt a magyar kormányzatok a menetrendszerűen ismétlődő stabilizációs kényszerek szorításában, illetve a politikai választásokhoz kötődő fiskális ciklusok mentén lavíroztak. A tapasztalt politikusok bölcsességével azonban általában nem rendelkeztek, és miután a reményteljes időszakokban megalapozatlan derűlátással túlköltekeztek, a megszorítások időszakában rendre elbuktak. Kétségtelen, a klasszikus, a belső kereslet korlátozására épülő makrogazdasági stabilizáció ritkán jár együtt választási győzelemmel, bár a balti országok erre is többször példát szolgáltattak.
A magyar választók azonban nem szoktak elnézők lenni a megszorító csomagokat életbe léptető kormányzataikkal, és egészen a legutóbbi választásokig szisztematikusan leváltották a kiigazításokat végrehajtó kormányzatokat. 2010-es elsöprő választási győzelme után Orbán Viktor kormányának sem volt választása: a nemzetközi pénzpiacoknak erősen kiszolgáltatott magyar gazdaság makropénzügyi stabilizációját be kellett fejeznie. Miután az Európai Bizottsággal folytatott politikai viták során egyértelművé vált, hogy politikai természetű engedményekre a Fidesz–KDNP-vezetés a legcsekélyebb mértékben sem számíthat, a kormány határozott költségvetési stabilizációs lépéseket tett.
A megszorítás kifejezést ugyan száműzték a szótárukból, de a választópolgárok többségének tetsző multi- és bankellenes retorika mellett valójában a 2010 utáni stabilizáció is a belső kereslet korlátozását vegyítette az exportáló feldolgozóipari vállalatok versenyképességének kedvező árfolyampolitikával. A költségvetési stabilizációt persze segítette a magánnyugdíjpénztári vagyon államosítása és a szektorális különadók rendszere, továbbá az ezeket kísérő hatékony politikai kommunikációs arzenál is, makropénzügyi értelemben azonban a fő csapás mégis a belső kereslet korlátozása és az exportösztönző árfolyampolitika mixtúrája volt.
2016 végén úgy tűnhet, a kormány nemcsak a választópolgárok jelentős részének támogatását tudta megőrizni, de végül a szokatlan gazdaságpolitikai intézkedések miatt sokáig bizalmatlan hitelminősítő ügynökségek, illetve a nemzetközi pénzpiaci befektetők meggyőzésében is sikeresnek bizonyult.
És erre itt az új kormányprognózis, benne az újragondolt költségvetési pályával. Ennek lényege, hogy a választások előtt egy évvel ezúttal klasszikus fiskális élénkítés jön, a kamatfizetések nélkül számítva erősen negatív elsődleges egyenleggel, gyorsuló inflációval. A jövő évi költségvetésben – a munkaadók és a munkavállalók képviselőivel nemrég kötött megállapodással összhangban – növekvő minimálbér mellett számos adócsökkentő elem és az életpályamodellek kiteljesedése is testet ölt.
Első látásra mindez még belefér, hiszen jórészt a kamatterhek csökkenéséből adódó jutalmat költi el a kormányzat. Nem látszanak viszont olyan kiadási tételek, amelyek a hosszú távú növekedéshez szükséges tényezőket segítenék. Pedig most erre is lenne pénzügyi fedezet.
