Szilárd Leó a második világháború vége felé írta, hogy az embernek egyáltalán nincs képzelőereje, ezért békeidőben nem tudja elképzelni, hogy egyszer háború lehet, és ha a háború néhány évig eltart, nem tudja elképzelni, hogy egyszer újra béke lesz. Ez az írás azt fogja bemutatni, hogy a fenti, ironikusnak szánt, több mint hetvenéves gondolat sajnos pontosan foglalja össze, mi történhet a háború után újratervezett ukrán–magyar energia-együttműködésben.

A magyar energiaszektor liberalizációjakor (2001) az ukrán határ volt a mostohagyermek: tudtuk, hogy ott van, de nem igazán tudtunk vele mit kezdeni. Az orosz gáz csak Beregdarócnál érkezett Magyarországra; áramot csak egyetlen magyar cég importálhatott ezen a határon. Mind a gáz-, mind az áramimportőr lecserélhetetlennek és örökéletűnek tűnt. Senki sem tudta elképzelni, hogy húsz év múlva az orosz gáz átadási pontja már a szerb határ lesz, valamint tucatnyi kereskedő két irányban fogja lekötni az ukrán–magyar határkeresztező áramkapacitásokat.

De mi fog történni a háború után? Mit tehetünk azért, hogy a hiányzó képzelőerőt előre gondolkodással helyettesítve korán felismerjük az ukrán–magyar energia-együttműködés 2.1 verziójának legfontosabb elemeit?

A magyar döntéshozók szempontjából Ukrajnával minimum két probléma van: nagy és megkerülhetetlen. Először a méretről. Ukrajna Európa legnagyobb országa, egyedül akkora, mint Németország és Olaszország együtt. Kijev nagyobb, mint Budapest és Prága együtt. Ahhoz, hogy egy ekkora monstrum működjön, hatalmas energia-infrastruktúrára van szükség. Sajnos az „energiatakarékosság” szónak sokáig talán nem is volt ukrán fordítása. A méret és pazarlás miatt Ukrajna rengeteg energiát fogyasztott a háború előtt.

A legszebb példa a földgáz: Ukrajna éves fogyasztása mintegy 27 milliárd köbméter volt tavaly, ennek körülbelül a 34 százalékát importálták.

Még ennél is rosszabb a helyzet az olajiparban. Itt az éves fogyasztás mintegy 80 százalékát importálták, főleg orosz és fehérorosz finomítókból, ami különösen szomorú, hiszen a Monarchia olajkitermelési központja pont a mai Ukrajna területén volt (Galícia). De a szénszükséglet fele is külföldről, elsősorban Oroszországból érkezett. Egyetlen kivétel volt az importfüggőség alól: Ukrajna több áramot termelt, mint amennyit felhasznált. Ennek az volt az oka, hogy Franciaország után az ukrán elektromos-rendszerben a legmagasabb az atomerőműben termelt áram aránya (körülbelül 56 százalék) az egész világon. Ehhez jött még cirka 6200 megawatt vízerőművekből, és ez az atomerőmű–vízerőmű páros nagyon alacsony önköltséggel termelt.

A fent említett másik problémáról nem kell sokat írni. Egy gyors pillantás a térképre, és egyértelmű, hogy az orosz gáz-olaj-szén mezők és Magyarország között ott van Ukrajna. A magyar politika 1991 után helyesen vélelmezte, hogy Ukrajna egy stabil és örök energiahíd lesz Oroszország és Magyarország között. Aztán 2009. január 1. (az oroszok elzárták a gázt Ukrajna felé) után kiderült, hogy ez az energiatranzit inkább egy tiszadobi pontonhíd. Az oroszok elkezdték az Ukrajnát elkerülő nagy gázvezetékeket megépíteni: először az Északi Áramlatot (2011-ben átadva), majd a változó néven jegyzett Török Áramlatot (2020). Ezzel az oroszok rögtön dupla stratégiai előnyhöz jutottak: megerősítették a tranzit biztonságát és átcsoportosították a tranzitdíjat (a déli vezeték esetében Ukrajna helyett Törökországnak fizetnek). Nagyon érdekes elméleti kérdés, hogy az oroszok miért nem építették ki hasonló mintára a Barátság kőolajvezeték alternatíváját is.

A fenti két állandó alapproblémához (méret és megkerülhetetlenség) sajnos a szörnyű háború még hozzá fog tenni néhány extra kihívást, amelyekre a magyar döntéshozóknak már most fel kell készülniük.

Ukraine Russia Military Operation — Fotó: Sputnik via AFP

Ukrajnának jókora földgázmezői vannak. A háború előtt az éves kitermelés 20 milliárd köbméter körül alakult. Mint fent írtuk, a fogyasztás ennél nagyobb volt, tehát Ukrajna folyamatosan gázt importált, többek között Magyarországról. De a háborúban a legnagyobb fogyasztók (köztük a tragikus Azovsztal acélművek) sajnos elvesztek, az ukrán belső fogyasztás csökkent, ezért Ukrajna hirtelen gázt tud(na) exportálni Magyarország felé. Az ukrán gázexport valószínűségét tovább erősítené, ha a háborút lezáró rendezésben a jelenleg megszállt keleti tartományok valahogy újra ukrán ellenőrzés alá kerülnének: a Donyeck–Luhanszk–Krím háromszögben számottevő gázmezők vannak (és egyes kommentátorok szerint pont ezért kellett ott és akkor fegyveres harcokat provokálni, hogy a kitermelést ne lehessen megkezdeni). Az EU-oldal is aktívan készül a háború utáni időszakra: az EU–Ukrajna határkeresztező gázkapacitásokat sorra minősítik át „firm” (nem megszakítható) szállítási pontokká.

Ukrajna már napi 50 millió köbméter gázt tudna az EU-ból nem megszakítható kapacitáson importálni, ebből mintegy 8 millió köbmétert Magyarországról.

Ez egy teljesen jó ötlet lenne, de már így sincs elég gáz Közép-Európában: az oroszok csak a minimummennyiséget szállítják le a hosszú távú szerződések alapján. Az orosz–ukrán spot (azonnali) vagy havi gázkapacitásokat (pont most volt a júniusi) senki sem köti le, és így nem jön extra gáz keletről.

Az elektromos áramról már fent megemlítettük, hogy az ország nettó exportőr lehetne: a háború előtt többet termelt, mint fogyasztott. Most az a legnagyobb kérdés, hogy az ukrán atom- és vízerőművek hogyan vészelik át a borzasztó háborút. A zaporizzsjai atomerőműről (amely a legnagyobb Európában) ma már mindenki hallott. Az atomerőműveket az oroszok építették: a mérnöki tervek ott vannak valahol Moszkvában, és ezért pontosan tudják, hogyan kell egy atomreaktort megrongálni ahhoz, hogy az ne tudjon termelni, de ne is sugározzon. A vízerőműveket még egyszerűbb tönkretenni, hiszen ott nincs atomveszély, viszont városokat önthet el a víz, ha egy gát „véletlenül” átszakad. Az atom- és vízerőművek biztonsága mellett ott a másik nagy kérdés: mi lesz a szenes erőművekkel?

Ukrajnában a háború előtt az összes széntüzelésű kapacitás cirka 24 ezer megawatt volt – ez több, mint az ukrán atom- és vízerőmű-kapacitás együtt.

De nem tudjuk, hogy a huszonegy szenes erőműből hány sérült meg, hány került orosz ellenőrzés alá, és hogy a maradéknál van-e elég szén. Magyarország szempontjából különösen fontos a burstini erőmű, amely évtizedek óta termel a magyar piacra. Ha a fenti bizonytalanság nem lenne elég, akkor ott van még az ukrán (és moldáv) rendszer felgyorsított összekapcsolása az európai (Entso-E) hálózattal. Ha ez a szinkronizáció esetleg sikerülne, akkor a fent említett burstini erőmű helyett most már az egész ukrán elektromos rendszer tudna az EU felé áramot exportálni vagy éppen innen áramot importálni (ha megsérülnek az atom- és vízerőművek és/vagy elfogy a szén).

Mivel Magyarország szomszédos Ukrajnával, és itt működik az egész régió legfejlettebb villamosenergia-piaca, valószínű hogy az EU–Ukrajna-szinkronizáció pont a magyar árakat mozgatná meg a legjobban.

Összefoglalva, Hunniában valami készül, ahogy Ady Endre írta. De nem azért, mert a magyar döntéshozók ezt szeretnék: inkább Ukrajna mint energiapartner maga fog változni a szörnyű háború miatt, és Magyarországnak erre valahogy reagálnia kell majd. Nem tudjuk, hogy az ukránok gázt fognak-e vásárolni Magyarországról, mint eddig, vagy inkább ide fognak exportálni. Az áram esetében sem egyértelmű, hogy az Entso-E-szinkronizáció után az ukránok beszállítók vagy exportőrök lesznek (jelenleg exportálnak Lengyelországba és Moldáviába, magyar kapacitás nincs meghirdetve). Vagy – és ez lenne a legrosszabb – nem lesz világos trend, és az ukrán–magyar határon naponta fog változni az áram- és a gázszállítások iránya. Képzelőerő ide vagy oda, itt és most el kell kezdeni a felkészülést az új Ukrajnával való együttműködésre az energiaiparban.

Képzelőerő és felkészülés az új ukrán–magyar energia-együttműködésre