Áldás vagy átok a 13. havi nyugdíj?

A társadalom elöregedése megállíthatatlan: 2030-ra 2,1 millió ember tölti be a 65. évét, miközben a munkaerőpiacra ugyanebben az időszakban csak 1,6 millió fiatal áramlik be, tehát a járulékfizetők száma csupán a népesedési folyamatok alakulása miatt legalább félmillió emberrel csökken. Később az öregedési folyamat tovább gyorsul, mivel az utolsó nagy létszámú korosztály az 1975 körül született Ratkó-unokáké, akik 2040 után lesznek nyugdíjasok, hacsak addig nem emelkedik tovább a korhatár.

A legfrissebb becslések szerint már most is további legalább 600 ezerrel kevesebb a járulékfizető a tartósan külföldön dolgozó vagy az utóbbi években kivándorolt magyarok miatt, akik nem itthon fizetnek nyugdíjjárulékot. Ez persze évtizedek múlva – amikor ezek a magyarok is elérik a nyugdíjkorhatárt – enyhítheti a magyar nyugdíjrendszerre nehezedő nyomást, viszont addig egyre fájóbban hiányzik az általuk (és munkáltatóik) által fizetett közteher a nyugdíjkasszából.

E két körülmény miatt 2030-ra legalább háromhavi bevétel (azaz a nyugdíjkassza negyede) hiányozhat a nyugdíjalapból, amelyet más forrásból kell pótolni a nyugdíjak kifizetéséhez. Árulkodó lehet e tekintetben, hogy a költségvetési törvény már idén is 208 milliárd forint költségvetési hozzájárulást irányoz elő a nyugdíjkasszához, ez az összeg majdnem négyheti nyugdíj fedezetének felel meg.

A magyar foglalkoztatási helyzet sajátosságai további léket ütnek a nyugdíjrendszer bevételein: Magyarországon kiugróan magas a minimálbér vagy annál is kisebb rendszeres jövedelem utáni járulékfizetők száma. Egyes becslések szerint csaknem másfél millió ilyen foglalkoztatott és egyéni vagy társas vállalkozó dolgozik Magyarországon, a többi között a közel kétszázezernyi katás és további kétszázezernyi közfoglalkoztatott.

Ráadásul az élőmunkát terhelő járulékokat számottevően csökkenteni kell, ha meg akarjuk őrizni a magyar versenyképességet. Emiatt csökkent 2016-ról 2017-re 27 százalékról 22-re a szociális hozzájárulási adó és az eho mértéke, 2018-ra a szocho biztosan 20 százalékra csökken, és a további években is lehetségesek újabb mérséklések. Ez a nyugdíjkassza bevételi oldalán több százmilliárdos lyukat üt. Például az idei 5 százalékpontos csökkenés 370 milliárd forinttal kevesebb szochobevételhez vezet, és ezt csak részben ellensúlyozhatja az átlagbér emelkedése.

Figyelembe veszik-e a választásra készülő pártok ezeket a kényszerítő körülményeket? Természetesen minden párt számára döntő jelentőségű, hogy a kétmillió öregségi nyugdíjas szavazó hány százalékát tudja maga mellé állítani, de a megalapozatlan ígéretek egy esetleges győzelem esetén súlyosan visszaüthetnek. Az egyik párt azt ígéri, visszaadná a nyugdíjasoknak a 13. havi nyugdíjat. Eltekintve attól az ironikus ténytől, hogy éppen az a párt ígéri ezt, amelynek korábbi regnálása alatt megszűnt a 13. havi nyugdíj, érdemes megvizsgálni, mihez vezetne ennek a pluszjuttatásnak a visszaállítása.

Egy folyó finanszírozású nyugdíjrendszer akkor stabil és fenntartható, ha a mindenkori aktív dolgozók (és munkáltatóik) nyugdíjcélú járulékfizetései fedezik a mindenkori nyugdíjasokat megillető nyugdíjakkal kapcsolatos kiadásokat. Ha a járulékfizetők száma és az általuk fizetett járulék mértéke is folyamatosan csökken, miközben a nyugdíjasok száma folyamatosan nő, nem nehéz kikövetkeztetni, hogy egy idő után a rendszer hiánya is exponenciálisan nőni fog.

Pontosan emiatt szűnt meg a korábbi 13. havi nyugdíj, de ami ennél sokkal nagyobb horderejű intézkedés: emiatt emelkedik folyamatosan a nyugdíjkorhatár is; emiatt szűntek meg 2011 végén a korhatár előtti és korkedvezményes ellátások a szolgálati nyugdíjakkal együtt; emiatt szűnt meg a rokkantsági nyugdíj, és részben emiatt alakult át a magánnyugdíjpénztári rendszer is. Igaz, hogy a nők számára – e súlyosan korlátozó intézkedésekkel majdnem egy időben – bevezetett kedvezményes nyugdíj gyakorlatilag lenullázta a korhatár előtti ellátások megszüntetéséből fakadó megtakarításokat, a politikai és az erkölcsi haszon azonban nyilván megérte e kedvezmény bevezetését – bár nem egészen látszik, meddig tartható ez fenn a mostani feltételekkel.

De mivel járna a 13. havi nyugdíj? Évente növekvő pluszkiadással. Ne felejtsük el, hogy most vonulnak nyugdíjba a nagy létszámú Ratkó-évjáratok, az 1952 és 1956 között született nagy generáció csaknem 900 ezer fős, ők 2021-ig mindannyian betöltik a nyugdíjkorhatárt, és jogosulttá válnának a 13. havi nyugdíjra is. Nem is beszélve a nők kedvezményes nyugdíjában részesülő hölgyek évről évre gyorsan növekvő, kétszázezerhez közelítő létszámáról.

Ha az öregségi nyugdíj jelenlegi kifizetési előirányzatát vesszük (2017-es költségvetési törvény, 71. fejezet), akkor öregségi nyugdíjra idén 2761 milliárd forintot kell költenie az államnak. A 13. havi nyugdíj 230 milliárd forinttal 2991 milliárd forintra növelné ezt a kiadást. Ez látszólag nem tűnik soknak, a valóság azonban ennél sokkal durvább: a 13. havi nyugdíj összege minden évben növelné a kiadásokat, mégpedig – az egyre több nyugdíjas miatt – minden évben növekvő összegben.

A kérdés csak az, hogy ezzel az évi pluszkiadással – amely egyébként majdnem pontosan megegyezik az évente a nők kedvezményes nyugdíjára fordított összeggel – milyen bevételi forrás állítható szembe, ha egyidejűleg csökkennek a nyugdíjkassza bevételei a szocho folytonos csökkentése és az aktív korúak nem lankadó külföldre áramlása miatt.

A 13. havi nyugdíj visszahozatala önmagában semmissé tehetné a nyugdíjrendszer fenntarthatósága érdekében eddig tett, sok szenvedést okozó, mégis elkerülhetetlenül szükséges erőfeszítések eredményeit, miközben valójában nincs is szükség erre a megoldásra. Az éves kötelező nyugdíjemelés módszerének finomítása és a nyugdíjprémium feltételeinek esetleges enyhítése fenntartható módon növelhetné a nyugdíjasok jólétét.