>> A jegybank a szokásosnál jóval gyakrabban került címlapokra az utóbbi időben azzal, hogy alaposan összezavarta a piacot kamatdöntéseivel. Milyen megfontolások alapján dönt a monetáris tanács a kamatszintről?
– A jegybank jelenlegi döntéseit alapvetően az motiválja, hogy a fellazult fiskális politika mellett is el tudja érni inflációs célkitűzését. Ehhez monetáris szigor szükséges, mert ez képes ellensúlyozni a magas költségvetési és folyó fizetési mérleghiányra adott piaci reakciókat. Az MNB tehát olyan árfolyamszint kialakulásában érdekelt, amely mellett az említett cél teljesíthető. Alapvetően ez befolyásolja a kamatdöntéseket. Piaci elbizonytalanodás esetén, vagy amikor a jegybank úgy ítéli meg, hogy erősebb árfolyam szükséges, kamatot emelünk, ellenkező esetben csökkentünk.
>> A legutolsó döntés, amikor a jegybank helybenhagyta a kamatszintet, nem magyarázható a forint árfolyamával. Konzisztens a jegybank magatartása?
– Úgy gondolom, hogy igen. A nemzetközi és a hazai gazdasági helyzet változása alapvetően befolyásolja azt, hogy milyen árfolyam mellett tartjuk elképzelhetőnek a kormánnyal közösen kialakított inflációs cél teljesítését. Bár most a néhány hónappal korábbinál erősebb árfolyamot képzelünk el, amikor kamatot csökkentettünk, az a forint látványos, céljainkhoz képest túlzott erősödési trendjére volt reakció. A hét elején ugyan “kilógott” abból a 238-242 forint/eurós sávból az árfolyam, amely mellett a jövő év végi maximum 4,5 százalékos inflációs célunkat megvalósulni látjuk, de 1-2 forinttal erősebb kurzus még nem ok arra, hogy mérsékeljük a kamatszintet. Ugyanígy nem változtattunk néhány hónapja kamatszintet akkor sem, amikor a forint hajszálnyival gyengébb volt annál, amit elvártunk volna.
>> Két ülés között csökkentett a jegybank, a kamatmérséklést sokan nem kifogásolták, de annak időzítését igen. A piac szerint nem egységes a monetáris tanács.
– Nagyon gyorsan erősödött az árfolyam azon a héten, és azt gondoltuk, hogy erre már nincs szükségünk célunk eléréséhez. Könnyen kialakulhat a sávszél közeli spekuláció, sáveltolásra várva. Ezen a héten pedig azért nem csökkentettünk, mert nem volt árfolyam-erősödés. Mi úgy gondoltuk, hogy a forint akkor sem fog erősödni, ha nem változtatunk a kamatszinten, és az események minket igazoltak. Nem mondanám, hogy nem egységes a monetáris tanács, a kamatcsökkentéskor mindenki egyetértett, a legutóbbi ülésen, ha jól emlékszem, néhányan csökkentettek volna, de a többség a változatlanul hagyás mellett szavazott. Csak azért nem kell kamatot csökkentenünk, mert a piac úgy gondolja, hogy kellene. Az árfolyamokból az látszik, hogy a piac elég komolyan gondolta, de én nem értem, miért. A piac két hónappal ezelőtt még kamatemelést árazott be, most meg hirtelen egy óriási csökkentést, pedig közben nem változtak a gazdasági körülmények.
>> Ezek a magyarázatok nem nagyon jöttek át a hivatalos közleményekben. A piaci szereplők összezavarodtak, lehetséges, hogy kommunikációs hibáról is szó van?
– Valami biztosan nincsen rendjén, ha a piaci szereplők nem látják a konzisztenciát, hiszen az a célunk, hogy a lehető legátláthatóbb monetáris politikát folytassuk. A jegybank legfontosabb üzenete az, hogy a rendelkezésre álló eszközökkel mindent megteszünk, hogy elérjük az inflációs célt. A jelenlegi monetáris politikai rendszer kommunikációját mi is csak másfél éve tanuljuk, így előfordulhatnak hibák, amikből tanulunk. A múlt héten napvilágot látott inflációs jelentés már megjelenésének pillanatában idejétmúlttá vált azzal, hogy korábbi és átlagos adatok alapján adott előrejelzést, és ez zavart is okozott a piacokon. Így ebben az esetben például változtattunk a publikációs renden. Talán a hétfői kamatdöntést is körültekintőbben, bővebben lehetett volna kommentálni.
>> Okoz-e problémát a kamatpolitikában, hogy furcsa kettősség mutatkozik az országról alkotott piaci véleményben: a makrogazdasági mutatók nem alakulnak jól, de az EU-csatlakozás közelsége miatt mégis kedvező a megítélés?
– A közvélekedéssel ellentétben én egyáltalán nem gondolom, hogy Magyarország gazdasági szempontból a térség éllovasa lenne. Egyensúlyi mutatók tekintetében gyakorlatilag minden csatlakozni kívánó országhoz képest rosszabbul állunk, az infláció szempontjából pedig szintén a sereghajtók között vagyunk: e tekintetben még a köztudatban komoly problémákkal küzdő országként szereplő Bulgária is jobban áll Magyarországnál. A kettős megítélésről: tartunk attól, hogy a kamatpolitika válik túlságosan hektikussá, amennyiben a piaci vélemény gyorsan egyik megítélésről a másikra változik. Lehet, hogy nagyon nagy kamatlépésekkel tudjuk majd csak befolyásolni az árfolyamot. Tény, hogy az ír népszavazás utáni gyors erősödés számunkra is meglepő volt. A fel- és leminősítés is furcsa helyzetet okozott, én remélem, hogy a kormány látja ezt. Bízom abban, hogy ebből a szempontból javulni fog a helyzet.
>> Az MNB tehát szemmel láthatóan árfolyamcélban gondolkozik, amely mellett az inflációs cél teljesíthető. Elégséges ez az eszköz a hatékony működéshez?
– Árfolyam- és kamatcsatornában gondolkodunk, és számításaink szerint elégséges eszköz ez, hiszen a jelenlegi árfolyamszint megfelelően szolgálja céljainkat, így nem szükséges, hogy a forint sávszélig erősödjön. Azt gondolom, hogy ha lenne egyensúlyi árfolyam Magyarországon, akkor ahhoz képest már ma is túlságosan erős a hazai deviza. Az EU-csatlakozás közelségére felkúszó árfolyam azonban nem elégséges indok a lazításra, mert a dezinfláció szempontjából szükség van a szigorú monetáris kondíciókra. Az árfolyammal kapcsolatban még annyit fűznék hozzá, hogy amennyiben az inflációs cél eléréséhez olyan árfolyamra lenne szükség, amely a sáv széléhez tapadást jelentené, akkor ezen sem hezitálnánk. Hangsúlyoznám azonban, hogy jelenleg nem ez a helyzet.
>> Erős piaci híresztelések vannak arra nézvést, hogy a jegybank a sáveltolás lehetőségét is fontolóra vette. Mi az árfolyam-politikával kapcsolatos jogi értelmezése az MNB-nek?
– Én úgy értelmezem, hogy a sáv eltolása az árfolyamrendszer olyan mértékű megváltoztatása, amelyhez mindenképpen szükség van a kormány beleegyezésére. De ez egyelőre nem áll szándékunkban, erre legkorábban 2004-ben kerülhet sor, amikor csatlakozunk az úgynevezett ERM II. rendszerhez, ami az eurózóna előszobája.
>> Hisz a jegybank a kamat közvetlen inflációcsökkentő hatásában?
– Az alacsony kamatszint mindenképpen jelent némi kockázatot, még akkor is, ha nem a kamatcsatornán keresztül érkeznek a legnagyobb hatású impulzusok az infláció letörésére. Úgy vélem, 25 bázispontos változtatások nem érzékelhetők a reálgazdaságban. Azt nem látjuk, hogy a jó kamatpolitikának milyen mértékű pozitív hatása van, ezért inkább úgy fogalmaznék: a rossz kamatpolitikának egészen biztosan lenne negatív hatása.
>> Az utóbbi időben teljesen eltűnt az erős forint hatása az árakban. Ha gyenge a kamathatás, és az árfolyam is várakozásoktól elmaradó mértékben járul hozzá a dezinflációhoz, mennyiben tekinthető hatékonynak a monetáris politika?
– Időről időre változik, hogy mennyire hatékonyak ezek az eszközök. A legjobb az lenne, ha csak a várakozásoknak lenne hatása az inflációra. Onnantól kezdve a normalizálódó bérkövetelések és árpolitika befolyásolná a pénzromlás mértékét. Új-Zélandnak az inflációs célkitűzéses rendszer bevezetésétől számított öt év alatt sikerült ezt elérnie. Magyarországon az utóbbi időben – részben a kormány és az MNB eltérő kommunikációjának következtében – mintha távolabb kerültünk volna az alacsony inflációs várakozásoktól, illetve attól, hogy a közös inflációs cél épüljön be a várakozásokba. Ez indokolja a szigorúbb kondíciókat. Hogy a kérdésre konkrétan válaszoljak: a jegybank a rendelkezésre álló eszközeivel nem túlságosan hatékony befolyásolója az inflációnak. Természetesen van azért ráhatásunk, de nagy kilengésekkel és inkább közép- mint rövid távon. Ezt az eredményességet rontják azok a mostanában megjelenő nézetek, miszerint az infláció nem ellenség, nem számít, mekkora. De a jegybank nem teheti fel a kezét, hogy ilyen körülmények között nem tudja kellő hatékonysággal ellátni a törvényben rögzített feladatát, hanem mindent meg kell tennie, hogy a modern gazdaságok legnagyobb ellenségét, az inflációt leszorítsa. Ebben a káros társadalmi hatásokon kívül az is motivál minket, hogy minél hamarabb csatlakozzunk a Gazdasági és Monetáris Unióhoz. Az utóbbi időben többen az inflációs cél felülvizsgálatát szorgalmazzák, vagy azért, mert túlzott mértékűnek ítéli a dezinflációt, vagy mert nem képes a jegybank a jelenlegi eszközeivel teljesíteni azt. A jelenleg elérendő inflációs cél nem kizárólag a jegybank célja, hanem a kormánnyal közös cél, melyet az ország jelzett is az Európai Unió felé. Nem értem azokat, akik azt mondják, ne törődjünk vele, vagy vizsgáljuk felül. A pénzromlás káros hatásaival minden nyugati szakember tisztában van, ez az oka annak, hogy a jegybankok működési függetlensége mindenütt biztosított. Magyarországon mintha más közgazdasági elveket vallanának egyesek. Kétségtelen, a vártnál, a költségvetésben számoltnál magasabb inflációval például segíteni lehet a költségvetés rendbe rakását, de ilyen rövid távú hasznokért nem szabad feladni az árstabilitás előnyeit. Hoszszabb távon sokkal rosszabb lenne a gazdaságnak, ha most engednénk növekedni az inflációt. Kétségtelen, hogy egy optimális mix egy szigorúbb fiskális és egy enyhébb monetáris politikából állna. A dezinfláció mértéke egyébként nem túlzó. A tágabb értelemben vett kelet-közép-európai térségben csupán Szlovéniában van nagyobb infláció, mint hazánkban. Nem tudok egyetérteni azokkal a véleményekkel sem, miszerint az eurózónához való csatlakozás nem sürgető feladat. Tanulmányunkban világosan kimutattuk, hogy a közös pénz bevezetésének előnyei messze meghaladják azokat a költségeket, amelyekkel a csatlakozás feltételeinek megteremtése jár. Ezt bizonyítják a fejletlenebb GMU-tagok tapasztalatai is. Ezzel minden kelet-közép-európai jegybankelnök egyetért velem.
>> A jegybank mintha egyedül maradt volna véleményével a szakmai körökben. Miként éli meg az MNB a politikájával szemben megnyilvánuló kritikákat?
– Óriási feszültségek vannak a magyar gazdaságban, ezeket azonban nem mi okoztuk. Nem értem, miért minket ér a kritika, hiszen a problémák nagy része a költségvetési túlköltekezésből és a termelékenységnövekedéstől messze elszakadó vállalati bérkiáramlásból ered. Kétségtelen, hogy ezek ellensúlyozása ránk maradt, de hadd mondjak egy példát: amikor az Egyesült Államokban a monetáris és a fiskális politika viszonyát vizsgálták, abban az időszakban tekintették együttműködőnek a Fedet, amikor a laza költségvetés mellett szigorú pénzpolitikát valósított meg, mintegy ellensúlyt képezve. A jegybankot érő kritikákra visszatérve: azért annyira nem rossz a helyzet. Ha megnézzük a nemzetközi szervezetek, az Európai Unió, az Európai Központi Bank, vagy a Nemzetközi Valutaalap országjelentését, akkor azokban rendkívül pozitívan minősítik a jegybank ténykedését, és inkább a fiskális politikában rejlő veszélyekre hívják fel a figyelmet. Érdekes kettőség alakult ki a jegybank megítélését illetően. Belföldön valóban többen minket támadnak, külföldön azonban a költségvetést.
>> Belföldön nem csupán a szak-ma, hanem a vállalati szektor is megfogalmazta kifogásait.
– Magam is úgy érzem, hogy a mostani árfolyam és a világgazdaságban bekövetkezett recesszió már túl sok a vállalatok számára, versenyképességük tényleg romlott. Bár szerintünk nem annyira az erős forint, mint inkább a magasabb béremelés miatt. Az is érthető, hogy a vállalatok nem azt kommunikálják, hogy nem kellett volna ekkora béremelést végrehajtani, hiszen sokkal könnyebb azt mondani: a jegybank csökkentse az árfolyamot vagy a kamatokat. A mi számításaink szerint azonban a versenyképesség romlása 20-30 százalékban tudható be az árfolyamnak, a maradékért a költségvetési politika, a vállalati bérpolitika s a nemzetközi környezet a felelős. Azt hiszem tehát, hogy elsősorban nem a jegybank a hibás ezért.
