Utánunk a Kánaán?

Az utóbbi hetekben érdekes vita van kibontakozóban a magyar gazdaság középtávú növekedési perspektíváiról. A kormányzati prognózisok azzal számolnak, hogy a válság elmúltával, 2011–12-ben már – hasonlóan az 1995–96-os kiigazítás utáni időszakhoz – bőségesen élvezhetjük a jelenlegi stabilizáció eredményeit, és a gazdasági növekedés üteme a 4 százalék körüli tartományba kúszik. Ezzel szemben számos kutatói-elemzői műhely – vagy legutóbb éppen a Költségvetési Tanács – úgy látja, hogy részben külső, de döntően belső, szerkezeti okokból a magyar gazdaság növekedése hosszabb időre előretekintve is csak szerény mértékben haladhatja meg a 3 százalékot. Ha az utóbbi, kevésbé derűlátó előrejelzések válnak valóra, az egyszersmind azt is jelenti, hogy a magyar gazdasági teljesítmény még 2012-ben is épphogy csak eléri az öt évvel korábbi szintet.

Valójában nem is a prognosztizált növekedési pályák – első látásra nem is túl jelentős mértékű – eltérése az érdekes, hanem sokkal inkább a mögöttük meghúzódó gazdaságpolitikai feltevések és tanulságok. Egyrészt érdemes leszögezni, hogy a kormányzat rövid távú növekedési előrejelzése (mely szerint az idei 6,7 százalékos visszaesést jövőre további közel egyszázalékos GDP-csökkenés követi ) igencsak óvatos. Másrészt a hivatalos forgatókönyv a stabilizáció középtávú pozitív növekedési hatásait valószínűleg túlértékeli: mind a fogyasztásban, mind a beruházásoknál érzékelhetően gyorsabb növekedéssel számol annál, mint amely a magyar gazdaságot 2004 óta jellemzi (tehát jóval a jelenlegi világválság, sőt már a 2006 végén kényszerűen megkezdett tétova kiigazítás előtt jellemezte). A legkevésbé sem kívánom az idei kiigazítás stabilitási eredményeit megkérdőjelezni: rövid távon csak ilyen típusú kiadáscsökkentő lépésekkel volt elkerülhető többek között a két számjegyű gazdasági visszaesés, a forint árfolyamának drasztikus leértékelése vagy a rakétaszerűen emelkedő munkanélküliség és a jelenleginél is sokkal súlyosabb elszegényedés. A kamatprémium látványosan csökkent, és ez az árfolyam megszilárdulásával párhuzamosan a devizahitelek korábbi zabolátlan felfutásából adódó – a szociális, hitelpiaci és a pénzügyi rendszer egészét fenyegető – kockázatokat egyaránt jelentősen mérsékelte.
Mindez azonban távolról sem jelenti azt, hogy közben a magyar gazdaság tartós növekedési korlátai érdemben enyhültek volna – emiatt a szűkös esztendőket nem rohamos, hanem csak szerényebb gazdasági növekedés követi majd. Az az 5-6 százalék körüli növekedési dinamika, amelyet a többi visegrádi országban az uniós csatlakozás és 2008 közepe között tapasztaltunk, egyelőre aligha ismétlődik meg nálunk. Részben külső okokból: igen valószínű, hogy 2012-ig fő exportpiacainkon nyomott marad a kereslet, mivel az idei fiskális expanzió után a nyugat- és a közép-európai országok egyaránt elhúzódó restrikcióra kényszerülnek, és a korábbi felfokozott kockázatéhség és intenzív tőkeáramlás sem tér vissza egy jó ideig. Vagyis a kamatprémium csökkenéséből adódó rövid távú pozitív hatás kifutása után már a belső, strukturális tényezők játsszák majd a fő szerepet.
Ebből a perspektívából az elmúlt időszak egy területen hozott némi pozitívumot: a foglalkoztatás adóterheinek mérséklése és a nyugdíjrendszer szabálymódosításai kedvező irányba tett lépések. A foglalkoztatással kapcsolatos egyéb korlátok ugyanakkor jottányit sem enyhültek: az iskolázatlan szülők gyerekeinek öröklődő alacsony képzettségével, a munkába járás magas pénz- és időbeli költségeivel, a munkaképes korú lakosság nemzetközi összevetésben kirívóan rossz egészségi állapotával összefüggő akadályok középtávon is tartósan jelen lesznek. Ebben a helyzetben a növekedés trendértéke érdemben csak akkor gyorsulhat, ha az oktatás, a közlekedés és az egészségügy – valamint a mögöttük meghúzódó közigazgatás – szereplőinek viselkedését befolyásoló mikroszintű ösztönzők is kedvezően változnak.

A szerző a Kopint-Tárki kutatási igazgatója