Az olajpiaci helyzet megközelítően pontos megítéléséhez mindenekelőtt a készletekről, a kitermelésről, az energiaárak és a konjunkturális mozgások kapcsolatáról, továbbá a fejlett ipari államok és az exportőrök vitáiról kellene nagyszámú részletet feldolgozni. A rendelkezésre álló hézagos adatokból annyi szűrhető le, hogy a készletek feltárásában a könnyen hozzáférhető nagy lelőhelyek immár ismertek, továbbiakat csak költséges kutatással lehet azonosítani és kitermelhetővé tenni. A kibányászható olaj mennyiségéről megoszlanak a vélemények: egyes szakértők szerint néhány éven belül tetőzésre kell számítani, mások szerint a kitermelésnél használt technológia fejlődésével az ismert előfordulásokat lehet egyre jobban kiaknázni, a korszerűbb eljárások révén emellett további lelőhelyek bevonására is számítani lehet. Az energiaárak és a konjunktúra összefüggése kapcsán felbukkannak olyan félelmek, hogy a mostani magas árszint tartóssá válása globális recessziót válthat ki, mások szerint ma a fejlett gazdaságok teljesítménye sokkal kevésbé függ az olajtól, mint két-három évtizede. Ami a fejlett ipari államok politikai törekvéseit illeti, ott két irányzat áll egymással szemben, az egyik a kínálat fokozását, a másik inkább az energia konzerválását helyezi előtérbe.
Az ismert készletek
A lelőhelyeken még meglévő tartalékokról röviddel ezelőtt a BBC adott egy összefoglalást, amelyben egy nyugalmazott olajkutatót szólaltatott meg. Colin Campbell 45 éven keresztül keresett előfordulási helyeket olyan cégek számára, mint a BP, a Texaco és a Fina, visszavonulása után pedig számítógépen 18 ezer olajmező adatait dolgozta fel. Az adatok összesítése alapján arra a következtetésre juott, hogy a kitermelés néhány év múlva tetőzik, utána pedig -- százévnyi emelkedés után -- kezdődik a megállíthatatlan hanyatlás. Véleményét arra a számítására alapozza, hogy az emberiség az olajkészletek közel felét elfogyasztotta, a legnagyobb, olcsón kitermelhető lelőhelyeket kiaknázta, és a jövőben egyre kisebbekkel és drágábban elérhetőkkel kell beérnie.
A szakember 2005-re teszi azt az időpontot, amikor a hagyományos olajkitermelésben elkezdődik a hosszú távú hanyatlás, nagyjából évi 3 százalékos csökkenéssel, amivel szemben a szükséglet tovább emelkedik, mégpedig évi 2 százalék körüli ütemben. Campbell szerint a második világháború utáni legnagyobb felfedezésnek tekintett északi-tengeri mezők hozama néhány éven belül tetőzik, majd azt követően az évtized végéig a felére esik vissza. A térség legnagyobb ismert lelőhelyein már régóta termelnek, és a jövőben már csak kisebbek feltárására lehet számítani. A kutató szerint az egész északi-tengeri készlet mintegy 60 milliárd barrel volt, ami a világ háromévi fogyasztásának felel meg.
Az Északi-tengeren a hagyományos kitermelési módszerek melletti tetőzést úgy szeretnék kitolni, hogy a már működő platformok alatt a mélyben vízszintesen fúrnak több kilométernyi távolságra, akár több irányban is. Az ilyen különleges technológiát kínáló cégek szerint ezzel meg lehet hosszabbítani a feltárt mezők kitermelhetőségét. A BBC által megkeresett nagy olajkonszernek is részint ezekre a vívmányokra alapozzák optimizmusukat, amikor azt állítják, hogy még évtizedekig kilehet termelni annyi olajat, amennyire szükség van. A Shell egyik szakértője szerint a következő 20 évben számítani lehet még mintegy 250-260 milliárd barrelnyi új készlet feltárására és további hasonló mennyiségre az ismert lelőhelyek hatékonyabb kiaknázása révén. Ez utóbbival kapcsolatban az idézett szakember úgy fogalmazott, hogy megvannak a módszerek, amelyekkel -- a spongyához hasonlóan -- jóval nagyobb hányadot lehet kifacsarni az olajmezőkből.
Campbell szerint nem valószínű, hogy a világon még valahol az északi-tengeri, 60 milliárd barrelnyi készlethez hasonló nagyságú mező rejtőzne, amely fölött elsiklott volna a geológusok figyelme. A kutató szerint valójában az amerikai tapasztalat lesz a mérvadó, ahol harminc évvel ezelőtt tetőzött a termelés, és azóta csökken. A mélységben végrehajtott vízszintes irányú fúrásokkal például a texasi olajmezőkön is kísérleteznek, ezzel azonban -- a helyi tulajdonosok szerint is -- csak mérsékelni lehet a hanyatlás ütemét, megállítani nem. Az irányzatot -- szakemberek szerint -- a legújabb technológiát képviselő háromdimenziós földkéreg-szelvényezéssel sem lehet visszafordítani, jóllehet az adott számítógépes grafikai eszközökkel immár futballpálya nagyságú -- és gazdaságosan ki nem termelhető -- olajtartalmú rétegeket is le lehet képezni.
A feszültté váló ellátási helyzetben a legnagyobb fogyasztóként számon tartott országok az olajexportáló államokhoz fordulhatnának, hogy növeljék a termelőkapacitásaikat. Ezzel azonban -- költséges beruházások árán is -- csak azt érnék el, hogy rövid távon esnének az árak, hosszabb távon pedig meggyorsulna a készleteik kimerülése. Emiatt aligha várható, hogy például a Közel-Keleten található nagy mezők tulajdonosai a fejlett államok segítségére siessenek.
Az olajmultik és a tartalékok ellenőrzése
Az új készletek egyre nehezebb és egyre költségesebb elérhetőségét az Oil and Gas Journal egyik tanulmánya is megerősítette. A lap azonban arra is felhívja a figyelmet, hogy az ismert készletek döntő hányadát nem amerikai cégek ellenőrzik. Az amerikai és európai vállalatok által korábban viszonylag könnyen megszerzett koncessziók egyre ritkábbak és rövidebb lejáratúak lesznek, ezzel párhuzamosan növekszik a helyi, többnyire állami kézben lévő vagy kormányzati befolyás alatt álló olajvállalatok jelentősége. A dolog statisztikailag úgy néz ki, hogy 20 nem amerikai vállalat ellenőrzése alatt van az ismert készletek 87 százaléka. A birtokolt készletek nagysága szerint rangsorolt első 20 konszern közé csak két amerikai kerülhetne, az ExxonMobil és a Chevron, mégpedig a 12. és a 19. helyen. Az ellenőrzött készletek szerinti sorrrendben a szaúdi Aramco 25 százalékkal áll az élen. A szaúdi cég az iraki állami olajvállalattal együtt a világkészletek 36 százaléka felett rendelkezik. Az első öt helyen csak állami társaság áll, amelyek összesen a világkészlet több mint felét ellenőrzik.
Ebben a helyzetben -- írja az Oil and Gas Journal -- sajátos kettősség alakult ki. Az egyik oldalon állnak az ismert, globális olajmultik, amelyek ugyan az ellenőrzött energiatartalékok tekintetében nem állnak jól, kezükben van viszont az egyre nehezebben elérhető készletek kitermelési technológiája, a szükséges tőke és az elosztóhálózatokkal együtt a jövedelemteremtés képessége. Velük szemben viszont a lelőhelyeket birtokló állami vállalatok képtelenek voltak a piaci-elosztási szegmensben terjeszkedni. A közeli jövőben a szaklap szerint két irányba várható elmozdulás az adott pontról. Az egyik változás az lesz, hogy átalakul az egyre kockázatosabb kutatási és kitermelési beruházások finanszírozását és a nyereségmegosztást szabályozó feltételek rendszere, ennek során mind az üzleti veszélyek, mind az esetleges profitok szélesebb bázison lesznek terítve. A másik irányzat, hogy a készletekkel bíró vagy jelentős felhasználóként számon tartott, javarészt fejlődő államok mindent elkövetnek az olajkutatással és -kitermeléssel kapcsolatos technológiák megszerzéséért. A Texasi Egyetem megfelelő szakán például 80 százalékra emelkedett a külföldi hallgatók aránya, közülük a legtöbben Indiából és Kínából érkeztek.
Az olajárak és a konjunktúra
A szénhidrogén energiahordozók mostani drágulása nyomán sok szakértő párhuzamot keres a három korábbi, olajpiaci változásokhoz kapcsolt recesszióval. Közgazdászok ezzel összefüggésben többnyire arra a következtetésre jutnak, hogy jelenleg jóval kisebb a gazdasági tevékenység egészének függősége az energiaárak alakulásától. Az amerikai teljes kibocsátásból az olajszektor 1973-ban 4, 1979-ben pedig 6 százalékkal részesedett. Ez a mutató az Öböl-háború idején (1990-ben) már csak 2 százalékot tett ki, jelenleg pedig 1,9 százalékon áll. További jelentős eltérés, hogy a hetvenes--nyolcvanas években a termelékenység különösen lassan növekedett, szemben a jelenlegi látványos javulással, amit a korszerű információs és kommunikációs technológiák gyors terjedésére vezetnek vissza. Ugyancsak jelentős eltérés, hogy a korábbi olajdrágulások idején általában jelentősen emelkedett a többi nyersanyag ára is. Ez utóbbiak a mostani olajárhullám idején mindössze 2 százalékkal drágultak, a mezőgazdasági termékek ára pedig összesítve 6 százalékkal esett.
Az olajárak emelkedésére hangszerelve számos kutató állít össze pesszimista forgatókönyvet. Szerintük az üzemanyagok drágulása kiválthat egy bizalmatlansági hullámot a fogyasztók körében, aminek következtében növekszik a hajlandóság egy új autó vagy egy új ház vásárlásának elhalasztására, ez pedig hógörgeteg gyanánt temetheti maga alá a mostani konjunktúrát. A Harvard és a Princeton Egyetem kutatói a mostani helyzet kapcsán igyekeznek cáfolni azokat a nézeteket, hogy az olajszektorban a piaci verseny ugyanúgy érvényesül, mint másutt. Julio Rotemberg és Michael Woodford szerint az adott ágazatban "tökéletlen verseny" van, ami akár összejátszás, akár áregyeztetés vagy -rögzítés formájában is megnyilvánulhat. A két kutató érvelése kapcsán többen hivatkoznak az utóbbi időben az olajiparban végrehajtott hatalmas egyesülésekre. A végkövetkeztetés szerint a mostani árhullám sokkal tovább tarthat, legalábbis a fogyasztók számára.