Civilek és hivatásosok a hálózatban
Nem voltam ügynök - hangsúlyozta többször parlamenti felszólalásaiban Medgyessy Péter miniszterelnök, miután kiderült: 1978-ban főhadnagyként a III/II-es csoportfőnökség hivatásos szt- (szigorúan titkos) tisztje lett. A védekezés jól jelzi: a rendszerváltást követően - nem kis részben a pártoknak a kérdéshez való felemás viszonyából adódóan - egyértelműen olyan politikai közhangulat alakult ki Magyarországon, melyben a "legfőbb bűn" az esetleges ügynöki múlt, illetve a III/III-mal való együttműködés volt és maradt mind a mai napig. Ebben a szellemben jött létre és ezt erősítette tovább az úgynevezett ügynöktörvény is, mely kizárólag az átvilágítandó személyek ügynöki múltjára, illetve a III/III-mal való kapcsolatára irányul. A hatályban levő jogszabály alapján az átvilágítás során egyáltalán nem vizsgálják a III-as főcsoportfőnökség egyéb szerveivel való kapcsolatot, ahogy azt sem, hogy az illető nem volt-e más jellegű hivatalos kapcsolatban, akár állományban a szolgálatnál. Az már csak úgymond hab a tortán, hogy mivel az átvilágítás során meghatározott kritériumok szükségeltetnek a "pozitív" eredmény kimondásához, előfordulhat az, hogy valaki önként elismeri, beszervezték, ám miután nem adott jelentéseket, vagy ezek esetleg eltűntek, a hivatalos vizsgálat "ártatlannak" mondja ki.
>> Egy cél, egy szervezet
A szabályozás és közhangulat annak ellenére alakulhatott így az elmúlt években, hogy az állambiztonsági szervezet működésére vonatkozó, egykor szigorúan titkos rendeletekből, utasításokból és parancsokból egyértelműen kiderül: a szervezet egységes elvek alapján, azonos célok érdekében és azonos módszerekkel dolgozott; a csoportfőnökségek között nagy volt az átjárhatóság mind a hivatásos tisztek, mind az információk, illetve az különböző szintű informátorok átadása vonatkozásában. Nem utolsósorban annak ellenére is, hogy a belső rendelkezések több kategóriába sorolták a külső együttműködőket.
Ezen rangsorban éppen az ügynökök szerepeltek utolsóként, lévén őket sok esetben fenyegetéssel kényszerítették a kollaborálásra.
"A Belügyminisztérium III. Főcsoportfőnöksége a BM állambiztonsági szerve. Munkáját a Magyar Szocialista Munkáspárt politikája, határozatai, Népköztársaságunk törvényei, törvényerejű rendeletei, a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány határozatai és rendeletei, parancsai és utasításai alapján végzi... Államközi szerződések és egymás közti megállapodások alapján kapcsolatot tart és együttműködik a baráti szocialista országok társszerveivel" - áll a BM III-as főcsoportfőnökségének 1967-ben (10-1837/1967) kiadott, szigorúan titkos ügyrendjében. A jogszabály, ahogy a III. főcsoportfőnökség szerveire vonatkozóan kiadott belügyminiszteri utasítások, parancsok is, egységes szervezetként tekint az állambiztonság egészére, és kifejezetten nagy hangsúlyt helyez a szakmai munkamegosztás szempontjából tagolt szervezet egységeinek együttműködésére. Az azonban, hogy az együttműködéstől függetlenül sem lehet arról beszélni, hogy a III-as főcsoportfőnökség egyes szervei mai értelemben "jobbak vagy rosszabbak" lettek volna a másiknál, kiderül az egyes csoportfőnökségek feladatmeghatározásából is. Az említett ügyrend egyrészt egységesen foglalkozik a III-as főcsoportfőnökség általános feladataival, másrészt az egyes csoportfőnökségekre vonatkozóan külön is kiemeli azokat. A III/II-es főcsoportfőnökség feladatát tucatnyi alpontban rögzítik, ezek közül a második: "Országos hatáskörrel irányítja és koordinálja az imperialista hírszerző szervek által kémkedésre beszervezett, illetve telepített személyek (beleértve az amnesztiával hazatért disszidensek körében meghúzódókat is) felderítését, bűnös tevékenységének megszakítását." Az i, azaz kilencedik pont alatt szerepel: "...Ellenőrző, felderítő munkát végez a népgazdaság elleni kém, kártevő és más politikai bűncselekmények elhárítása, megakadályozása, leleplezése érdekében. Amennyiben a bűncselekmény elkövetésére szervezkedő csoportok és személyek tevékenysége az MNK társadalmi, gazdasági rendjének megdöntésére, aláásására, gyengítésére irányul, szorosan együttműködik a III/III-as csoportfőnökséggel." Például szolgálhat azonban az a tény is, hogy egyházi ügyekkel - az országhatárokon belül is - egyaránt foglalkozott a III/I. és a III/III. egy-egy osztálya. Kenedi János történész Stasi-operett Magyarországon című írásában (ÉS, 1997. október 17.) összesítette a demokratikus ellenzék néhány prominens személyisége által a Történeti Hivataltól kikért, rájuk vonatkozó jelentéseket az azokat keletkeztető szerv szerint: a Haraszti Miklósról készült és kiadott 333 jelentéskivonatból "csak" 243-at bocsátott ki a III/III-as, 53 darabot a III/II-es, 36-ot a III/I-es és egyet a III/IV-es csoportfőnökség. Hasonló arányokat mutatnak más nyilvánosságra hozott akták is, míg az emigrációban élők esetében ez nyilvánvalóan fordított, itt a III/I. illetve a III/II. szerepe volt kiemelkedő.
A III-as főcsoportfőnökség szerveinek együttműködését több belügyminiszteri parancs is ösztönözte, illetve ezt volt hivatva elősegíteni számos ezekben foglalt utasítás. Így a teljes főcsoportfőnökség a hálózati személyek optimális kihasználása érdekében egységes rend szerint járt el mind a beszervezés, mind a nyilvántartás, mind a hálózathoz tartozó személyek értékelése vonatkozásában. Ez nem utolsósorban azt volt hivatva megkönnyíteni, hogy az egyes hálózati személyek, vagy akár teljes hálózatok által beszerezhető információ a munkamegosztásban dolgozó állambiztonsági szervezet megfelelő részlegéhez jusson el. Ugyanakkor nem volt ritka az, hogy a hálózatot kifejezetten átadták az egyes csoportfőnökségek vagy azok osztályai között egymásnak, akár egy-egy ügy kapcsán, akár pedig azért, mert az adott személy munkahelyet változtatott.
>> "Értéktelen" ügynökök
A hálózat az állambiztonsági szervek titkos segítőtársainak összessége - szögezi le a Benkei András belügyminiszter által kiadott 10-21/5/1972-es, az állambiztonsági szervek hálózati munkájának alapelveit tartalmazó parancs. Bár ebben az szerepel, hogy "a hálózat fő eszköz, mert olyan mélyreható felderítési lehetőséget valósít meg, amilyen más operatív eszközzel nem valósítható meg", a Világgazdaságot informáló egykori vezető beosztású állambiztonsági tisztek szerint a hálózatok kétségtelen fontossága ellenére az értékes információk jelentős része nem a nyilvántartásokban is szereplő együttműködőktől, hanem az úgynevezett hivatalos és társadalmi kapcsolatokon keresztül érkezett. Ezek olyan személyeket takartak, akik beosztásuknál fogva időről időre "kötelességszerűen" leültek az adott területért felelős állambiztonsági tiszttel beszélgetni, és egyfajta helyzetértékelést adtak például munkahelyi környezetükről. Adott esetben akár az is előfordulhatott egyébként, hogy az érintett nem tudta pontosan, ki is az, akivel beszél, azzal azonban jellemzően mindenki tisztában volt, hogy valahonnan a "belügyből" jöttek hozzá. A hivatalos és társadalmi kapcsolatok súlyát érzékelteti: az állambiztonsági szervek előzetes ellenőrző és bizalmas nyomozómunkájának szabályozására kiadott 10-21/10/1973-as parancs mind az előzetes ellenőrzés, mind a bizalmi nyomozás során fontosabb eszközként sorolja fel ezeket, mint a hálózatokat.
A hálózatokba sorolt személyeket egyébiránt a már hivatkozott 5/1972-es parancsban ugyancsak több kategóriába sorolták, és ezek között éppen az elmúlt tíz évben a legtöbbször emlegetett ügynökök voltak azok, akiket az állambiztonság a legkevesebbre értékelt. A parancs szerint "a hálózat tagjait az állambiztonsági szervekhez fűződő munkakapcsolatuk tartalma és együttműködésük alapja szerint minősítjük: a) titkos munkatárs (,Tmt'), b) titkos megbízott (,Tmb'), c) ügynök (,Ü')." A kategóriákon belül meghatározott esetekben egyfajta előmeneteli rendszer is érvényesült, azaz egy jól teljesítő titkos megbízott egy idő után titkos munkatárssá avanzsálhatott. Különleges esetekben ugyanakkor elképzelhető volt az is, hogy valakit hivatásos állományba vettek. A hálózati személyek kategorizálása egyes operatív feladatok vonatkozásában jogosítványt is jelentett, a legtöbbre értékelt titkos munkatársak például rezidensi feladatot is kaphattak. (A rezidens az operatív tiszt irányítása és ellenőrzése mellett vezethette és nevelhette a hálózati személyek egy csoportját.) A titkos munkatárs a parancs szerint "a Belügyminisztérium állambiztonsági szervei hálózatának kipróbált tagja, aki elvi, hazafias meggyőződésből fakadó hivatástudattal, magas fokú áldozatkészséggel és kezdeményezően vesz részt a titkos együttműködésben". A titkos megbízottnál az elvi meggyőződés ugyancsak elvárás, a hátrébb sorolást inkább a gyengébb személyi kvalitások indokolják. Velük szemben az ügynök "terhelő vagy kompromittáló adatok, illetve anyagi érdekeltség alapján vesz részt a titkos együttműködésben", ennek megfelelően "őszinteségét, megbízhatóságát elsősorban ezek az érdekek határozzák meg".
>> Elhivatott hivatásosok
Az állambiztonság természetesen a hálózati személyeknél is nagyobb lojalitást követelt meg az állományába felvett tagjaitól. A III. főcsoportfőnökség ügyrendjének 4. pontja szerint "a főcsoportfőnökség munkája eredményességének és ütőképességének alapvető feltétele a személyi állomány eszmei, politikai egysége, politikai és szakmai felkészültsége, szilárd katonai és szolgálati fegyelme, magas fokú erkölcsi állapota, a szervek összehangolt tevékenysége". A 5-ös parancs ehhez hozzáteszi: "az állambiztonsági szervek személyi állományát, a hálózati munka végzése során, a szocialista hazaszeretet és proletár internacionalizmus, a dolgozó néphez és a párthoz való hűség hatja át". Az elvi elkötelezettség mellett természetesen a szakmai alkalmasságot is vizsgálták: az állomány alapvetően belülről építkezett, azaz volt rendőrökből (forma szerint persze azok is maradtak), katonákból állt össze, sokan pedig eleve ott kezdték karrierjüket. Az szt-tisztek kiválasztása e tekintetben némiképp eltérő volt - mondták a Világgazdaságnak szakértők. Előfordulhatott az is, hogy valaki a megfelelő végzettség és állambiztonsági előélet birtokában már eleve hivatásosként került egy fedőmunkahelyre, de történhetett mindez fordítva is, azaz egy civil is átminősülhetett. Ehhez azonban "teljesítenie" kellett, hiszen egyébiránt megmaradhatott volna hivatalos vagy társadalmi kapcsolatnak, hálózati személynek. A belépést megelőzően a kiválasztott közvetve-közvetlenül minden esetben kapcsolatban állt a III-as főcsoportfőnökség valamelyik szervével, és a kinevezését megelőző hat hónapos próbaidőn is bi-
zonyítani kellett (erre utal Medgyessy Péter Magyar Nemzetben közölt kinevezési okmányában a véglegesítem szó). A belépés minden esetben egyértelműen önkéntes alapon történt, és a döntést megkönnyíthették azok az előnyök, amelyekkel a hivatásos státus járt. Ilyen volt a pluszfizetés, de az is, hogy bár az érintett szt-tiszti mivoltáról a munkahelyén adott esetben az első számú vezető sem tudott, különböző csatornákon keresztül a szakmai karriert is fel lehetett gyorsítani.
Dudás Gergely
