Dunaferr-történet: túl közel a tűzhöz

Az 1955-től termelő Dunaferr Dunai Vasműnél - ahogy 1983 óta nevezték - 1988-ban kezdődött a spontán privatizáció, melynek nyomán számos kis társaság vált le. 1992. július 1-jén létrejött a céget holdingként összefogó Dunaferr Rt., amelyet az Antall-kormány rögvest a legalább 25 százalékban tartósan állami tulajdonban maradó cégek közé sorolt. A Kis-Jugoszlávia elleni, 1993 tavaszán elrendelt embargó igencsak megviselte a hengerelt lemezek mellett radiátorokat, acélszerkezeteket és környezetvédelmi berendezéseket is gyártó céget, hiszen teljes - főleg dunai hajózásra épülő - logisztikáját át kellett szervezni. A válságot a társaság a 14,8 milliárdos állami konszolidációnak köszönhetően túlélte, s 1995-ben már ismét nyereséget ért el. Közben a kiegészítő tevékenységeket - melyek skálája a vagyonvédelemtől a nyugdíjpénztáron és a kiadói tevékenységen át a vendéglátóiparig igen széles területet ölel fel - sorra önálló kft.-kbe szervezték, s az érdekeltségek között bonyolult kereszttulajdonlási rendszer jött létre.

A Horn-kormány - látva a talpra állást - új jövőt szánt a cégnek. 1995-ben az időlegesen állami tulajdonban lévő társaságok közé minősítették át a Dunaferrt, s megbízták a menedzsmentet a privatizációs koncepció kidolgozásával. Nyilvánvaló volt, hogy az ezredforduló után technológiaváltásra lesz szükség, aminek tőkeigényét akkor 60-80 milliárd forintra becsülték. Ennyi pénzt azonban sem a cég, sem az ÁPV Rt. nem képes előteremteni, így mindenképpen külső befektető bevonására lesz szükség.



Sürget az idő



A gyenge jövedelmezőség és az alig véget ért válság után reális áron aligha lehetett volna értékesíteni a céget. A menedzsment így vagyonkezelő szervezet megbízását javasolta. Az ügy fintora, hogy maga a holding eredetileg éppen erre alakult. Ez az apróság nemigen zavarta a főtulajdonos ÁPV Rt.-t: a cég méretéhez képest igencsak rövid, hathetes beadási határidővel nyilvános pályázatot írt ki, amelyen egyedüli jelentkezőként a Dunaferr akkori 21 vezetője által 100 milliós törzstőkével megalakított Acél XXI Kft. győzött. A menedzsment vállalta, hogy nem növeli az eladósodottságot, s öt év alatt 21,7 százalékkal, azaz 8 milliárd forinttal gyarapítják a saját tőkét. (Ez évente átlagosan 4 százalék körüli, nem éppen kiemelkedő teljesítményt jelent.)

Mindezért kétféle díjra tarthattak igényt. Egyrészt a vagyonkezeléseknél megszokott módon a kezelt vagyon arányában (annak 1 ezrelékét kitevő) 30-40 milliós fix díjat, másrészt az elért vagyonnövekmény 12,5 százalékát kitevő összeget (a tervek szerint 1 milliárd forintot) kaptak volna.

Vagyis a vagyonkezelés díját azok kapták, akik Dunaferr-vezetőként ugyanezért felvették fizetésüket is. A "vagyonkezelő vagyonkezelése" ugyan szemet szúrt a privatizációs szervezet felügyelőbizottsági elnökének, ám csak szóban ellenkezett, majd az ÁPV Rt. jogi ügyvezető igazgatósága is több - érvénytelenné nyilvánítást indokló - észrevételt tett. Bár közben az Országgyűlés a nemzetgazdaság szempontjából jelentős állami tulajdonú céggé nyilvánította a társaságot, így a privatizációs teendők az ÁPV-től a kormány hatáskörébe kerültek át, mégsem állították le az eljárást, sőt minden változatlan maradt azután is, hogy 1997-es jelentésében az Állami Számvevőszék is kifogásolta az ügyletet.

Nem tudni, mire volt jó a nagy sietség, de emiatt a szerződésen közgazdaságilag is súlyos csorba esett: elfelejtették ugyanis a céget átadás előtt értékelni, hogy a sajáttőke-változást reálisan lehessen megítélni. Ehelyett az 1995. év végi könyv szerinti adatokat vették alapul, noha a szerződést 1996 szeptemberének végén hagyták jóvá.



Számviteli cselek



Így történhetett, hogy amikor 1996-ban a cég az EMA-Power Kft.-be könyv szerinti értékének háromszorosáért apportálta a társaság erőművét, majd 1997-ben a kft. egy részét eladta, máris 4,6 milliárd forintos rendkívüli eredménnyel (a terv 57,5 százalékával) "gyarapították" a Dunaferr vagyonát. Talán a 1998-ben hatalomra került kormányt mindez nem is zavarta volna annyira, ha a vezetés a számviteli bűvészkedések révén kimutatott vagyonnövekmény után járó jutalomról önként lemond. Ezzel szemben, alig történt meg a hatalomváltás, az 1997-ben elért teljes, több mint 7 milliárdos sajáttőke-növekmény után járó közel 900 milliós sikerdíjról szóló számlát nyújtottak be. Nem csoda, hogy az ÁPV új irányítói kerek perec megtagadták az MSZP közeli vezetés követelésének teljesítését. (A 23,6 százalékban szintén tulajdonos Kincstári Vagyoni Igazgatóság azonban zokszó nélkül kifizette a rá eső 309 milliót.)

Utalás helyett az ÁPV azt kezdte keresni, miként hátrálhatna ki a szerződésből. Pedig a megállapodás nem egyértelműen a szabályok kijátszását célozta, hiszen a Dunaferr felügyelőbizottságában ülő Fidesz közeli szakemberek (Chikán Attila, Matolcsy György) egyaránt sikeresnek ítélték a menedzsment ténykedését.

A szerződést azonban nem lehetett egykönnyen felmondani, akkor ugyanis ki kellett volna fizetni az addig járó díjakat. Felmerült, hogy sikerdíj helyett a későbbi privatizációkor kapjon a menedzsment részvényeket, ám ehhez tárgyalni kellett volna az Acél XXI-gyel. Erre esély is lett volna, hisz a sikerdíj visszafogása nem váltott ki tiltakozást, nem ez volt ugyanis az egyetlen jövedelemforrásuk. A belső transzferárak meghatározásával ugyanis elérték, hogy a teljes egészében állami tulajdonban lévő, alaptevékenységet végző cégek veszteséget termeljenek, miközben a többnyire az Acél XXI. tagjainak 30-78 százalékos tulajdonában lévő kereskedelmi vállalkozások nyereséget mutattak ki és osztalékot fizettek. (A MeH későbbi jelentése szerint ez 1999-ben 2,556 milliárdos veszteséget, illetve 2,383 milliárdos nyereséget jelentett.) Közben 1998-ban az acélipar újabb világméretű válsága, majd 1999-ben a NATO jugoszláviai hadműveletei miatt leálló dunai hajózás okozott komoly veszteséget a cégnek.



Tüzetes vizsgálat



Tárgyalás helyett így 1999 őszén előbb a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal kezdett vizsgálódni, majd 2000 áprilisában az ÁPV kapta ezt feladatul. Ezek gyakorlatilag ugyanazon szabálytalanságokat tárták fel, amelyekre az ÁSZ már 1997-ben felhívta a figyelmet. Az Arthur Andersen Kft.-t pedig a gazdasági átvilágítással bízták meg, ám az kimondottan dicsérte a vagyonkezelést, s nem talált abban lényegi szakmai hibát.

Végül két pontba sikerült belekötni: a menedzsment túllépte az eredetileg megengedett eladósodás mértékét, s sokszor saját érdekeltségű vállalkozásaikkal kötöttek beszállítási szerződést. Az APEH eközben 1999-ben hirtelen 17 Dunaferr-csoporthoz tartozó vállalatnál tartotta szükségesnek az adóellenőrzést, melynek során mintegy félmilliárdos adóhiányt tártak fel, s adócsalás és magánokirat-hamisítás miatt feljelentést is tettek.



A Dolomit-ügy



A vezetés igyekezett valamit jóvá tenni. A gyártáshoz szükséges mészkövet és dolomitot addig a Dunaferr Zarándok János Mészkő és Dolomit (MD) Kft.-jétől vásárolta, ám ahogy a "helyzet fokozódott", 1999-től már a kormányfő édesapja, Orbán Győző 10 százalékkal olcsóbb Dolomit Kőbányászati Kft.-je is megrendeléshez jutott. (A mészkövet továbbra is kizárólag az MD Kft. szállította.) Ezt követően év végén a miniszterelnök személyes tanácsadóját, Osváth Györgyöt beválasztották a cég felügyelőbizottságába.

Így 2000-ben valamelyest enyhülni látszott az ellentét, s a piaci körülmények is kedveztek. Ám ekkor kitudódott: januárban az Acélművek Kft. két helyettes vezetője az MD Kft.-vel tízéves kizárólagosságot kikötő, évi 1,2 milliárdos szerződést írt alá, amelyben 6 (!) milliárd forintos kötbért kötöttek ki elállás vagy 15 százaléknál nagyobb megrendeléscsökkentés esetére, kizárva a Dolomit Kft.-t a szállításokból. (A megállapodást csak Zarándok János tudta felmutatni, a Dunaferrnél nemcsak az archívumból hiányzott, de az álítólagos aláírók is tagadták hitelességét.)

Ráadásul a politika is közbeszólt: a szocialista vezetésű, gyakorlatilag teljes egészében a Dunaferr adójából és támogatásaiból élő Dunaújváros októberi időközi önkormányzati választásán ugyanis az MSZP-s jelölt győzedelmeskedett, ami már sok volt a Fidesznek. Hiába mentette fel Horváth István elnök-vezérigazgató az év végén három - MSZMP-s múltja miatt leginkább támadott - helyettesét, az ÁPV Rt. 2000. december 21-én felmondta a vagyonkezelői szerződést. Az Acél XXI ugyan bíróságon megtámadta a felmondást, ám a felek hamarosan peren kívül megállapodtak: a régi vezetők megtarthatták a már kiutalt nettó 430 milliós sikerdíjat, de le kellett mondaniuk több mint 800 milliós követelésről.



Új seprű jól seper?



A februári rendkívüli közgyűlésen a cégvezetésből is eltávolították az Acél XXI embereit: az elnöki székbe Faragó Csaba, az ÁPV pár héttel később helyettesből vezérigazgatóvá előlépett vezetője került, míg a vezérigazgatás Tóth Lászlónak, az MSZP-vel is jóban lévő régi dunaferresnek jutott.

Az új vezetés első intézkedései között ötéves, 10-15 százalékkal alacsonyabb árat kikötő nyersanyagszerződést írt alá, amelyben az MD-nek a teljes mészkőrendelés mellett a dolomitvásárlások egyharmada jutott, kétharmadot pedig a Dolomit Kft. kaparintott meg. A leánycégeknél közben sorra indultak az újabb APEH-vizsgálatok, míg az MD legnagyobb, bajnai mészkőbányáját a Pilisi Erdőgazdaság záratta be, az Acélművek Kft. pedig késni kezdett a fizetéssel. (Ezek után az MD látványosan felszámolta tevékenységét.)

Közben a 2000-es 3,5 milliárdos nyereséggel szemben tavalyra már 2,9 milliárdos veszteséget irányoztak elő, amiből végül állítólag több mint 3,7 milliárdos mínusz lett, de van, aki 9,6 milliárdos hiányról hallott. A mind élesebben körvonalazódó recesszió miatt 2001-ben az acélárak jócskán visszaestek, miközben a vevők fizetési tempója is lelassult. A kinnlevőségek alaposan megemelkedtek, s előbb az Egyesült Államok, majd az Európai Unió is piacvédelmi intézkedéseket hozott, ami nemcsak az exportot nehezítette meg, de a hazai piacon is kínálati nyomást okozott.

Ennek ellenére 13 milliárdnyi beruházást valósítottak meg, főként hitelekből. Az eredmény az eladósodás további növekedése lett, míg a munkahelyeket féltő szakszervezet szintén MSZP közelinek mondott vezetése többször kétségbe vonta a döntések szakmai megalapozottságát.

Erre az évre 66 (2001: 62) milliárdos exportot ígértek a vezetők, s újabb 12 milliárdos hitelt vettek fel. Az első negyedévben máris 5,4 milliárdos veszteséget termeltek, így egyesek már 20-24 milliárdos éves deficittel riogatnak. Ráadásként a MÁV a szállítmányozás felfüggesztését is kilátásba helyezte a cég többmilliárdos tartozása miatt. A vasút az éves teherforgalmának 10 százalékát adó cégnek az eddigi 15 helyett 5 (!) napos fizetési határidőt adna, miközben a Dunaferr - sokkal reálisabban - 30 napot kér.

Faragó Csaba a választási eredményeket látva április végén lemondott, a vezérigazgatóra hagyva a válságkezelést. Tóth László költségcsökkentés mellett szeretett volna 1,5 milliárdos ingatlan- és részesedésértékesítéssel segíteni a tőkehiányon, ám azt az állami vagyon elkótyavetyélésének ítélte a politika, így kénytelen volt visszakozni. Közben elterjedt: a ma mintegy 9000 embernek munkát adó cég 1000-1500 munkatársától válhat meg.



Bizonytalan jövő



Az új kormány Horváth Istvánt, a Ganz Transelektro Rt. vezérigazgatóját, a Dunaferr volt vezetőjét hívta vissza az elnöki székbe, arra azonban, hogy a cégbe a tulajdonos berakja a túléléshez szükséges legalább 30 milliárdot, egyelőre nincs ígéret. Pedig a hazai felhasználás közel kétharmadát kielégítő cég talpra állításához 10-15 millió dollárt kellene befektetni, a teljes technológiaváltás pedig akár 500-600 milliót is felemészthet. A túlkínálat miatt azonban aligha találnak olyan szakmai befektetőt, aki ilyen beruházással konkurenciát akarna magának teremteni.



Juhász Péter