Európai vagy liberális gazdaságpolitika?
Az új kormány hivatalba lépésének első időszakában választási ígéreteit teljesíti. A következő négy év koalíciós gazdaságpolitikájáról az első jelzést az új kormány első költségvetése adja majd. Ebből és nem a korábbi ígéretekből, választási szlogenekből, mostani miniszteri kiszólásokból lehet majd képet rajzolni arról, hogy merre megy a gazdaságpolitika az európai uniós csatlakozás előtti és utáni két évben Magyarországon. Ez a négy év gazdaságtörténetileg kivételes pillanat lesz. Egyszer van EU-csatlakozás, és most több politikai ciklusra eldőlhetnek a siker vagy a kudarc paraméterei. Egyik sem előre programozott a magyar gazdaság esetében. Gazdaságunk igen jó állapotban van a csatlakozást megelőző szakaszra: 2001-2002-ben az EU-átlagnál legalább kétszer gyorsabban növekszünk, javuló vagy kezelhető egyensúlyi mutatók mellett. 2002 első negyedévében a magyar 2,9 százalékos GDP-növekedés imponálóan magas az eurózóna 0,9 százalékos bővüléséhez képest, és meggyőző a 0,5 százalékos lengyel és a 2,5 százalékos cseh növekedéshez viszonyítva. A magyar bővülés az ipar 0,7 százalékos visszaesése és a cseh ipar 5,1 százalékos, valamint a lengyel ipar 2,2 százalékos növekedése ellenére előzte meg versenytársait.
>> Felhajtóerő bér- és költségoldalon
A lakossági fogyasztás, a lakásépítkezések és az államilag támogatott beruházási programok által húzott magyar bővülés nem csupán magasabb volt, mint régiós versenytársaié, de a makrogazdasági egyensúly szempontjából döntő fizetési mérleg is jobban alakult. A célegyenesre ráforduló futó kedvező erőnléte és levegővételi technikája sikert ígér, de kaphat még görcsöt, és egy göröngy is maradhat észrevétlen az egyáltalán nem salakos pályán.
Miután az új kormány gazdaságpolitikájának karaktere majd csak az első költségvetésben rajzolódik ki, érdemes egy terület, a turizmuspolitika segítségével rápillantani arra a dilemmára, amin jobb, ha már most elkezdünk rágódni. Az EU-csatlakozás a magyar gazdaság egészében erőteljes bérfelzárkóztatással jár majd, amit az egyik legnagyobb holland befektetőnk úgy írt le, hogy a magyar befektetéseknek még így is 30 százalékos bérelőnye marad a holland környezethez képest. Bér- és költségoldalról erőteljes felhajtóerő érződik majd, amit a termelékenység emelkedésével kell kiegyenlíteni. Ehhez jobb minőségű termékekre és szolgáltatásokra lesz szükség, amihez beruházások kellenek. Sok másra is szükség lesz, de most maradjunk a beruházásoknál. A magyar gazdaság belső tőkefelhalmozó képessége jelentősen bővült az elmúlt 12 év alatt, de ma is lényegesen alacsonyabb, mint európai versenytársainké. Érdemes rögzítenünk, hogy jó politikai és gazdasági klíma, kedvező adórendszer, alacsony kamatok, kiszámítható inflációs és árfolyam-politika, valamint bővülő belső és külső piacok ellenére (ezek egy liberális gazdaságpolitika által a versenyképesség erősödéséhez elegendőnek tartott feltételek) sem lesz versenyképes a magyar gazdaság a mai belső tőkefelhalmozó képességre alapozva. Segítenek a külföldi tőkebefektetések, ahogy korábban is pótolták és kiegészítették a hazai tőkefelhalmozást: a régióban még őrizzük vezető helyünket az egy főre eső FDI terén. A befektetésekért folyó verseny azonban óriási és ugrásszerűen erősödik. Kína WTO-tagsága, az orosz gazdaság megerősödése és a magyar EU-csatlakozás után egy teljesen új helyzettel kell szembenéznünk a befektetésekért folyó versenyben. Kicsiben átéltük ezt az elmúlt három évben, amikor a cseh gazdaság kijavította korábbi hibáját, és becsülni kezdte a külföldi befektetőket: azonnal megéreztük a szomszéd erősebb tőkevonzását. Most azonban nem erről van szó, hanem több nagyságrenddel erősebb vonzásról. A magyar EU-csatlakozás valójában a régió unión kívül maradt országai felé tereli majd a tőkét, korábbi román, jugoszláv vagy orosz kollégáimmal beszélgetve világos, hogy ezt a lehetőséget pontosan felismerték. Teljesen új befektetésösztönző politikára van szükségünk, mert Kína és az EU-n kívül rekedt Európa leléphetnek minket az FDI-versenyben.
>> Az iparban már sikeres a tőke csábítása
Dilemmánk egyszerű: elegendő-e a liberális gazdaságpolitika eszköztára ahhoz, hogy akár csak megőrizzük tőkevonzó képességünket? A turizmusra lefordítva: lehetséges-e az osztrák, olasz vagy cseh turizmuskínálattal versenyképes magyar turizmust felépíteni kizárólag üzleti beruházások révén, állami beruházási támogatások nélkül? A befektetések ösztönzésére az iparban nem elegendő a liberális gazdaságpolitika eszköztára, ezért az új kormány is folytatni kívánja elődeinek azt a politikáját, hogy állami támogatásokat ad a külföldi befektetők magyarországi beruházásaihoz. Természetesen az invesztíciók méretéhez igazodó és nem útlevélalapú támogatáspolitikáról lehet csak szó. A liberális közgazdasági gondolkodásban kizárólag a piac irányítja az üzleti befektetéseket és a pénz- és tőkepiaci források adják az üzleti beruházások finanszírozását, miközben az állam az infrastrukturális és humánfeltételek megteremtésében segít. Ezt a tisztán liberális gazdaságfilozófiát a gyakorlat már nagyon helyesen felvizezte Magyarországon (és a globális gazdaságban mindenütt), hiszen változatos állami (kormányzati és önkormányzati) forrásokat és eszközöket alkalmazunk a tőke csábítására. Ha az iparban ezt eddig sikeresen végeztük, és az új kormány is szükségesnek látja folytatni, akkor miért merül fel, hogy az idegenforgalom területén nincs szükség állami forrásokra a turizmusberuházások érdekében?
Felmerülhet ez hasznossági oldalról: az ipar hasznosabb, mint a turizmus, egyiknek ezért megéri adni, másiknak viszont nem. Az ipar 30 százalékos és a turizmus becsült 10 százalékos GDP-hozzájárulása ezt a szempontot nem indokolja (a turizmusnál kisebb GDP-hozzájárulással rendelkező mezőgazdaság költségvetési támogatásáról ne is szóljunk). Felmerülhet a jövő felől: az ipar gyorsan növekszik, a turizmus zsugorodik, miért támogatnánk egy letűnő gazdasági ágazatot. A turizmus azonban a globális információs gazdaság leggyorsabban fejlődő ágazata, a jövő iparága, ezért ez a szempont is elesik. Megtörténhet, hogy jó a turizmus a világban, de mi nem rendelkezünk olyan turisztikai vonzerőkkel, amelyeket érdemes lenne fejleszteni. Sanyarú helyzet lenne ez, szerencsére éppen a fordítottja az igaz: hazánk Európa és a világ egyik legjobb turisztikai vonzerővel bíró területe, amit az évi több mint 30 millió látogató és a 12 millió körüli turista jelez. Lehetséges, hogy jó fejlesztési lehetőségeink vannak, de meglehet, hogy a turisztikai szakma nem kíván ezekkel élni, és akkor azért nem kell adni állami pénzt a turisztikai fejlesztésekre, mert nincs érdeklődés. Pontosan az ellenkezője igaz, amit a Széchenyi-terv turisztikai programjának átütő sikere mutat: 30 milliárd forintos állami beruházási támogatással elértük, hogy 100 milliárd forint feletti beruházás induljon el 2001-ben, csupán egyetlen év alatt. A belföldi és külföldi turisztikai befektetők éppen a már megindult fejlesztések miatt készülnek újabb és újabb beruházásokra.
Még három érv maradt a mellett, hogy nem szükséges a magyar turizmusba állami beruházási támogatást adni: az addicionalitás, a költségvetési források szűkössége és az EU. Meglehet, hogy olyan különbség áll fenn az ipar és a turizmus között, hogy előbbiben az állami beruházási támogatások addicionálisak, azaz nélkülük az adott üzleti beruházás nem valósulna meg, ellenben a turizmusban nem áll fenn az addicionalitás: itt az állam nélkül is azonos összetételű fejlesztés menne végbe, időben sem csúszva éveket vagy évtizedeket. Bizony itt is fordított a helyzet, mert 2001-2002-ben azért tudott egy sor ígéretes turisztikai fejlesztés elindulni Magyarországon, mert azokhoz az állam vissza nem térítendő támogatást adott. Ha nem így lenne, már korábban beindultak volna ezek a beruházások, állami támogatás nélkül pedig további éveket, évtizedeket vártak volna.
Lehetséges azonban, hogy az ipari beruházási támogatásokhoz van költségvetési pénz, a turisztikaiakhoz pedig nincs, akkor bizony utóbbiakról le kell mondani. A bővülő gazdaság növekvő költségvetési bevételeket jelent, ahogy azt a magyar gazdaság 2002-ben a 200 milliárd forintos tervezetten felüli költségvetési bevételekkel igazolta. Már ebben az évben is érdemes lett volna feltölteni a Széchenyi-terv pályázati forrásait, kihasítva 50 milliárdot a 200 milliárd forintos többletbevételből, hiszen 100 forint állami támogatással 400 forint beruházás indul el, aminek GDP-tartalma mintegy 75 százalékos, a közel 300 forint többlet GDP-nek pedig 40 százaléka visszakerül a költségvetésbe, így legalább egyötödével több pénzt kap vissza a büdzsé, mint amennyit támogatásként egy pályázatra fordít. Ez csupán a beruházás időtartama alatti költségvetési többletbevétel, a többletkapacitás működése természetesen tovább növeli a büdzsé hasznát. A magyar gazdaság megérdemelte volna, hogy amikor kitűnő teljesítményével 200 milliárd forint költségvetési többletbevételt produkált, akkor annak negyedét az állam visszaforgassa a gazdaságba. Helyes és bölcs dolog megtartani a választási ígéreteket, de a következő években több pénze lett volna a költségvetésnek, ha a további fogyasztásélénkítés mellett a beruházásokat is támogatja. A jövő évben azonban nem merülhet fel, hogy nincs pénz turisztikai beruházási támogatásokra, mert ez a bázisév költségvetésében már eleve benne van: semmi nem indokolja, hogy elvonják ezt a pénzt a turizmustól, és az iparnak vagy a mezőgazdaságnak adják.
Végül pedig az EU: ha ott nem támogatják költségvetési forrásból a turisztikai fejlesztéseket, akkor nekünk is komolyan el kell gondolkodnunk azon, hogy megtegyük, megtehetjük-e? Az EU-tagállamokban azonban a magyarnál változatosabb, kiterjedtebb, több költségvetési és önkormányzati pénzt mozgató beruházási támogatási programok működnek. Idézzük csak fel az olasz vagy francia rendszert, ahol egy fejlesztéshez 15-20 százalékos állami támogatás járul. Sőt, még az EU központi költségvetése is támogat turisztikai fejlesztéseket, de a nemzeti büdzsék itt meghatározóak.
>> Kiéleződnek a még rejtett viták
Ezek után fel kell tennünk azt a kérdést, miért merült fel, hogy a magyar költségvetés hagyjon fel az elmúlt ciklusban olyan szépen bővülő turisztikai beruházási támogatásokkal? Tárcák közötti presztízs- és pénzügyi harc mozgatná ezt? Ilyen is lehet, de ez nem elégséges magyarázat. A turizmus szerepének alábecsülése áll a koncepció mögött? Lehetséges, de ez sem elég. Az új koalí-cióban vannak olyanok, akik szakítani szeretnének a Széchenyi-tervvel? Biztos, de ez sem elegendő. Ennél mélyebb és fontosabb ok húzódik meg mögötte, ez pedig egy tisztán liberális és az Európában mindenütt alkalmazott pragmatikus gazdaságpolitika közötti különbség. Előbbibe nehezen fér bele a turizmus beruházásainak állami forrásokkal való támogatása (de miért fér bele az ipari beruházások esetében?), utóbbinak mindennapos és sikeres eleme. A következő négy év magyar gazdaságpolitikáját az formálja majd, hogy a tisztán liberális, azaz szabad demokrata és az európai pragmatikus, inkább szocialista elképzelések közül melyik győz a költségvetési vitákban. Ezt a választ majd megadja a jövő évi költségvetés, most augusztusban azonban már kiéleződnek a belső, még rejtve maradó viták. Az európai pragmatikusoknak augusztusban és a turizmusban győzniük kell ahhoz, hogy a magyar gazdaság a következő négy évben elkerülhesse egy vegytiszta és túlzó liberális gazdaságpolitika csapdáját. Ha nyár, akkor turizmus, és a turizmus tükröt tart az egész gazdaságpolitika, a négyéves politikai ciklus elé.
