Borúra ború a gazdaságban

Mivel magyarázható a választások után megerősödött bizakodás megtörése és az erősödő pesszimizmus egyre érzékelhetőbbé válása? A hazai makrogazdasági folyamatokban tetten érhető - teljességgel 2003-ban kibontakozó - kedvezőtlen tendenciák egyik kétségtelen magyarázó tényezője, hogy az utóbbi hónapokban sokasodnak a világgazdaságban és a nagypolitikában a kedvezőtlen fejlemények. A világgazdasági konjunktúra leállt, mi-előtt érdemben beindult volna. Az USA Irak elleni esetleges fegyveres támadása, párosulva Amerika belső pénzügyi botrányaival, felerősítette a pesszimizmust, aláásta a szeptember 11-e óta egyébként is mélypontra jutott politikai és gazdasági bizalmat.

A nemzetközi politikai és gazdasági klíma tehát az év elejéhez képest napjainkra határozottan romlott a magyar gazdaság számára, és ma már reálisan inkább csak a 2003 elején beinduló konjunktúrára számíthatunk. Teljesen nyilvánvaló, hogy 2002 egészére az exportvezérelt gazdasági növekedés nem működhet - bár az ipari export a kialakult helyzethez képest még bizakodásra adhat okot - a külső piacok stagnálása és a hazai cégek nemzetközi versenyképességének érezhető romlása miatt. Az export néhány százalékos bővülése mellett a hazai ipar növekedése 2-3 százaléknál aligha lehet dinamikusabb, ez pedig a nemzetgazdaság egészének GDP-bővülését is behatárolja. A belső, elsősorban a folyó fogyasztásra alapozó nemzetgazdasági ágak - kereskedelem, építőipar, különböző szolgáltatások - további erőteljes bővülése a megugrott államháztartási hiány egyre szigorodó korlátaiba ütközik. Így az első negyedévi 2,9 százalékos GDP-bővülésnél nagyobbra féléves szinten sem számíthatunk. Ha feltételezzük is az export enyhe további erősödését, a belső fogyasztás üteme szükségszerűen mérséklődik, így éves szinten 3 százalék körüli GDP-növekedésben reménykedhetünk az eddig várt 3-3,5 százalékos mértékkel szemben.

A világgazdaság ismételt megtorpanása, párosulva a pénzügyi szféra elbizonytalanodásával, azzal a további kedvezőtlen következménnyel is jár, hogy a tőkeáramlás világméretű viszszaesése, amit a dekonjunktúra váltott ki, az év végéig aligha változik.

Bármennyire fontos a hazai gazdasági növekedés szempontjából a külső gazdasági és konjunkturális feltételrendszer, több mint hiba lenne, ha a gondokkal terhes gazdasági kilátásainkat egyoldalúan a romló külső feltételekkel magyaráznánk. Az új kormányzat a hatalomba lépése óta szinte kizárólag a bizalomerősítő, hangulatjavító száznapos program végrehajtására koncentrál. Ez ugyan nem kifogásolható, de - tetszik, nem tetszik - a költségvetési kiadásokat növelő intézkedések nem oldják, hanem sokkal inkább élezik azokat a feszültségeket, amelyeket a nemzetközi feltételek romlása gerjeszt. Kellő jóindulattal sem látszanak a kormányprogramban szereplő, bizakodásra okot adó gazdaságpolitikai szándékok gyakorlati megvalósítását célzó intézkedések. Sajnos, ismerve az ilyen döntések meghozatalának időigényét, csak az őszi hónapokban reménykedhetünk ezek életbeléptetésére.

A gazdaság lényeges elemeit módosító gazdaságpolitikai lépések késésének, esetleges elmaradásának lehetőségét valószínűsíti, hogy a kormány, bejelentve a száznapos program ötven nap alatti teljesítésének "sikerét", újabb száznapos program kidolgozását ígéri. Tekintettel a közelgő önkormányzati választásokra, az újabb tervezet meghirdetése a közhangulat javítása szempontjából talán kifizetődő lehet. A költségvetés jelen helyzetében azonban a következő program az előzőnél jóval szerényebb osztogatással kalkulálhat, így a remélt hangulatjavítás elmaradhat. A szigorodó külső feltételek emellett olyan belső gazdasági lépések megtételét is feltételezik, amelyek kisebb-nagyobb csoportok érdekeivel szemben állnak. Félő tehát, hogy az újabb száznapos programból adódóan a már felszínre került feszültségek tovább éleződnek, és elmaradhatnak a belső gazdaság feltételeit javító, nemritkán fájdalmas intézkedések.

Csak példaként említem az üzleti beruházások erősítésének a kormányprogramban is kitüntetett helyen szereplő kérdéskörét. E téren eddig néhány megnyilatkozáson túl érdemi lépések nem történtek, és a szándékolt törekvések irányai sem körvonalazódnak. Sőt, megint csak a közhangulat nyomására, a kormányzat ígéretet tett az eddigi torz árpolitika továbbvitelére, például a földgázpiacon és a gyógyszereknél. Pedig nem csupán az eddigi, káros következményekkel járó gazdaságpolitikai megközelítéseket kellene módosítani, hanem a külföldi tőke erőteljesebb vonzását megvalósító, EU-konform gazdaságpolitika elemeit és gyakorlatát is ki kellene dolgozni.

Ami a hazai vállalkozások feltételeit illeti, csendben, fű alatt sikeresen halad a nagyon is vitatható és kétes hatékonyságú Széchenyi-program szűkítése, kiürítése. Hol vannak azonban a gazdálkodás és a fejlesztés környezetét javító, a terhek mérséklését ígérő kormányzati intézkedések?

A dinamikus növekedést és a tartós egyensúlyt biztosító gazdaságpolitika kidolgozása sürgető feladat. A további késlekedés a már egyszer megszenvedett 1995. évi stabilizációs program rémképét idézi fel.