Vegyes kép a magyar oktatásról
A magyar középiskolákban átlagosan kilenc gyermekre jut egy számítógép, amivel hazánk jóval megelőzi a harminc országot tömörítő OECD 13 tanuló/számítógépes átlagát, a Lengyelországban mért 26-os adatról nem is beszélve. A magyar középiskolák tanárokkal is jól el vannak látva: átlagosan 11,2 diákra jut egy tanár, míg az OECD-átlag 13,9.
Kevésbé dicsőséges azonban hazánk szereplése az oktatás finanszírozását illetően: míg az Egyesült Államokban, Svédországban vagy Dániában a GDP 6,5-6,8 százalékát fordítják oktatásra, addig Magyarországon csupán 5,2-et. Még rosszabb a helyzet, ha a felsőoktatási intézményekre fordított összegeket hasonlítjuk össze.
Míg idehaza évente 5861 dollár jut hallgatónként egy-egy felsőoktatási intézményre, addig az OECD átlagában 11 422 dollár (és ez már vásárlóerő-paritáson kiigazított, tehát nem nominális árfolyamon átszámolt adat). Némileg meglepő módon a felsőoktatásban immár Magyarország is azon államok közé tartozik, ahol a fejlett országok átlagánál magasabb a magántőke felsőoktatási ráfordításainak aránya (az állami szektor ráfordításaihoz képest): míg a harminc OECD-tagállam átlagában magánforrásból a felsőoktatási ráfordítások 20,8 százaléka származik, addig idehaza 23,4 százalék - vagyis az állam oktatási ráfordításai hazánkban még a kisebb GDP-szinthez képest is alacsonynak tekinthetőek.
Pedig az oktatásra fordított pénzek bőségesen megtérülnek mind társadalmi, mind egyéni szinten - állapítja meg a felmérés. A vizsgált országok mindegyikére igaz volt, hogy az egyetemi végzettségűek körében magasabbak az átlagos jövedelmek, mint a csupán középiskolai végzettséggel rendelkezők között, s a munkanélküliségi ráta is alacsonyabb a diplomásoknál, mint az érettségizetteknél. Sőt, az egyetem elvégzésétől származó (statisztikai szinten kimutatott) pluszjövedelem annyival nagyobb, mint a diploma megszerzésére fordított költségek (tandíj, diákévek idején kieső jövedelem stb.), ami a felsőoktatást egyéni szinten is olyan beruházássá teszi, amelynek "megtérülési rátája" sokkal magasabb, mint a hosszú lejáratú kölcsönök esetében az adott országban uralkodó reálkamatláb. Vagyis: ha valakinek a diákévek minden költségét piaci kamatozású hitelből kell is finanszíroznia, még akkor is jobban jár hosszú távon anyagilag, ha tanul, mint ha eltekint a diplomától.
