Kié lesz a világ második legnagyobb olajkészlete?
Minden a tavaly szeptember 11-i terrortámadással kezdődött. Addig ugyanis az amerikai olajlobbi általában azon a véleményen volt, hogy érdemes lenne enyhíteni az Irak elleni szankciókat, és üzletet kötni Szaddám Huszeinnel. Hiszen az Öböl-háború után Bagdad komoly olajkitermelési üzleteket kötött francia és orosz cégekkel, márpedig 112 milliárd hordós bizonyított készletével Irak a világon a második "olajhatalom", jóllehet az ENSZ-szankciók miatt jelenleg mindössze napi 1,7 millió hordót hoz felszínre, ami csupán a mostani világtermelés 3 százaléka. Ha figyelembe vesszük, hogy becslések szerint 2010-re az Egyesült Államok olajszükségletének kétharmadát importból kell kielégíteni, könnyen érthető, hogy Washington számára stratégiai fontosságú az iraki olaj feletti ellenőrzés megszerzése.
Ma már felesleges azon elmélkedni, mi lett volna, ha Szaddám önmérsékletet tanúsít fegyverkezési programjában, és józan kompromisszumot köt az amerikai olajmultikkal. (Ne feledjük: a jelenlegi washingtoni kormányzat - beleértve az elnököt, az alelnököt és a nemzetbiztonsági főtanácsadót - az olajiparból jött.) A szeptemberi terrortámadások átírták az amerikai stratégiát, és az Irak elleni katonai támadás hamarosan eldöntött ténnyé vált. Bár a legfelső vezetésben még sokáig folyt a vita arról, hogy ezt önállóan vagy nemzetközi felhatalmazással tegyék, a lényeg, hogy a Bush-kormányzat veszélyben látta a Közel-Keleten meglévő törékeny hatalmi egyensúlyt. Márpedig a II. világháború óta - a meggyengült Nagy-Britanniát felváltva - az Egyesült Államok a térség stabilitásának legfőbb garantálója. A világ legnagyobb és legkönynyebben hozzáférhető olajkészlete volt a biztosíték többek között arra, hogy Szaúd-Arábia és a többi kis Öböl-állam megőrizhesse szuverenitását.
Valószínűsíthető, hogy Irak valóban kifejlesztett tömegpusztító fegyvereket, és azokat hajlandó lenne átadni terroristaszervezeteknek is, különösen, ha katonai támadás éri. Szaddám Huszein azonban - akihez hasonlóan veszélyes diktátor még sok van a világon, a most éppen Amerika-barát Pakisztántól Észak-Koreáig - paradox módon annak köszönheti "végzetét", hogy országa dúskál az olajban. Larry Lindsey, Bush elnök gazdasági tanácsadója vagy Grant Aldonas kereskedelmi államtitkár-helyettes már nyíltan beszélnek arról, hogy Szaddám bukása jót tehet a világgazdaságnak. Elemzők szerint Irak öt éven belül napi tízmillió hordó olajjal növelheti a kínálatot, ami tartósan húsz dollár alá nyomhatja az árat. Nyílt titok, hogy Washington olyan új iraki kormányzatot részesítene előnyben, ami szétrobbantaná a kőolajtermelő országok kartelljét, az OPEC-et.
Az amerikai célok megvalósítására jelenleg legesélyesebb a londoni székhelyű Iraki Nemzeti Kongresszus (INC), amelynek vezetője, Ahmed Csalabi októberben máris találkozott a három legnagyobb amerikai olajtársaság vezetőjével. Az amerikai tervek szerint ugyanis - ellentétben Afganisztánnal - a majdani iraki újjáépítést az ország olajbevételeiből fogják finanszírozni, s ebben jelentős szerepet játszhatnak az amerikai olajcégek. Bár az INC támogatottsága Irakban korántsem egyértelmű, a korábban megkötött szerződések esetleges érvénytelenítésére vonatkozó utalások komoly riadalmat keltettek Párizsban és Moszkvában. Utóbbi számára ráadásul még nagyobb a tét, hiszen Bagdad több milliárd dollárral tartozik neki a korábbi fegyverszállításokért.
Hogy a TotalFinaElf és a Lukoil üzleti kilátásai szerepet játszottak-e abban, hogy Francia- és Oroszország korábbi fenntartásait félretéve megszavazta az ENSZ Biztonsági Tanácsának Irakról szóló határozatát, amelyet az Egyesült Államok terjesztett elő, nem lehet tudni. Mint ahogy azt sem, miként lehetett megnyerni az ügynek Kínát, amelynek szintén van szerződése Irakkal, s amelynek olajszükséglete rohamosan nő iparának felfutásával.
Mindenestre Irak lerohanása számos kockázati elemet tartogat. Rögtön az első politikai, hiszen a térségben feléledhet az iszlám fundamentalizmus, ami tovább szíthatja a terrorizmus tüzét. Ha azonban pusztán csak az olajnál maradunk: az iraki termelés rövid távú kiesése - amit a piac máris 3-4 dolláros felárral honorál a többi exportőrnek - könnyen párosulhat a kuvaiti és szaúdi kivitel csökkenésével, amennyiben Bagdad eszkalálja a konfliktust. Kérdés továbbá, mit szól a legnagyobb termelő, Szaúd-Arábia az OPEC szétzilálásához, hiszen ott az Amerika-barát királyi család egy rendkívül megosztott társadalmon uralkodik, ahol a szélsőségek sem ritkák, gondoljunk csak a sok szaúdi származású terroristára, köztük Oszama bin Ladenre. De ott van az egyelőre kiváró Irán is. Épp ezért néhány elemző a százdolláros olajárat sem tartja elképzelhetetlennek. Ez a negatív szcenárió.
Van persze még egy módja annak, hogy az Egyesült Államok csökkentse olajfüggőségét, és elkerülje az ilyen kétes kimenetelű katonai konfliktusokat. Ösztönözni kellene az alternatív energiaforrások hasznosítását, és magasabb adóval takarékoskodásra kényszeríteni az amerikai üzemanyag-felhasználókat, akik ma negyedét fizetik az európai áraknak. Hiszen a világ bizonyított olajkészletei mindössze 30-40 évre elegendőek. A szemléletváltáshoz, ami persze nem menne egyik napról a másikra, épp a mostani helyzet kínál kedvező alkalmat, a mostani amerikai vezetés azonban szemmel láthatóan nem kíván élni ezzel a lehetőséggel.
