Veszélybe került az atyai örökség
Új korszak veszi kezdetét a legnagyobb olasz iparvállalatnak számító FIAT konszernnél: a legendás elnök, Giovanni Agnelli halálával meggyengült az addigi sikereket garantáló kapcsolatháló, és elhalványult a töretlen bizalmat életben tartó legenda. Az 1921-ben született üzletember cégalapító nagyapjától biztos jövőt és komoly kapcsolatrendszert örökölt, kevésbé meglepő tehát, hogy élete tipikus playboyként indult, és hogy politikai poszt nélkül is, de valódi államférfiként ért véget.
Az apját korán elvesztő "Gianni" életében a fordulópont a Cote d'Azuron 1952-ben történt autóbalesetéhez köthető, kisvártatva házasságot kötött ugyanis Marela Caraciollo nápolyi hercegnővel, és egyre nagyobb figyelmet fordított a családi vállalat ügyeire.
Párttag ugyan sosem volt, de álláspontja mindig megjelent az olasz politikai életben. A hazájában "l'Avvocato", vagyis "az ügyvéd" néven emlegetett üzletember karrierje 59 olasz kormányon ívelt át, személyes kapcsolatot ápolva például Oscar Luigi Scalfaro államelnökkel, Craxi, Andreotti, Prodi, D'Alema, Berlusconi miniszterelnökökkel. Kisegítette a belpolitikai élet szereplőit a nemzetközi porondon és számos nemzeti ügyben képviselve Olaszországot, lévén Henry Kissinger, Georg Bush, a Kennedyek, sőt Al-Kadhafi közeli barátja. Befolyása tetten érhető volt abban is, hogy Renato Ruggiero személyében egykori vezérigazgatóját külügyminiszteri poszthoz juttatta. Konszernjének pénzügyi gondjai során pedig sosem volt kérdéses a hathatós állami segítségnyújtás: közbenjárására például a vasútfejlesztéstől az úthálózat bővítésére csoportosították át a forrásokat, növelvén az autók iránti potenciális keresletet. A versenyhelyzetet és a függetlenséget számonkérőknek adott válasza szállóigévé vált: "Ami a FIAT-nak hasznára válik, az jó Olaszországnak!"
A karizmatikus vezető halálával tehát felerősödtek a konszern körüli kételyek. A hetventagú Agnelli család a soron következő elnökújításnál az egykori tiszteletbeli elnök bizalmát élvező Paolo Fresco helyére a 68 éves Umberto Agnellit jelöli. A 30 százaléknyi családi részesedés pedig a 26 éves unoka, John Elkann irányítása alá kerül, aki minden bizonnyal májusban a konszern alelnöki tisztét is megkapja. A több milliárd eurós veszteséggel küzdő cégcsoport vezetésére azonban a Telecom Italia egykori főnöke, Roberto Colannino is pályázik, sőt egy a miniszterelnök támogatását élvező Emilio Gnutti bankár nevével fémjelzett reformkoncepció is szóba került. Bár a tervek konkrétumai nem ismertek, alapvetően két eset képzelhető el: az utódok képesek a gazdálkodást egészséges alapokra helyezni hitelek megszerzésével és kisebb eszközök eladásával, vagy meg kell válni a fő vagyontárgynak számító FIAT Autótól, és ezzel megindul a konszern teljes feldarabolódása. A tradíciókhoz erősen kötődő Giovanni Agnelli - aki az utolsó pillanatban még római kastélyát is eladta, nehogy a család Torinóból átköltözzön - aligha lenne elégedett testvére első nyilatkozataival. Umberto Agnelli ugyanis a felelősség súlya alatt hűvös portfóliómenedzserként szólva, a családi részesedés értékmaximalizálását jelölte meg elsődleges célként. Ennélfogva már szinte biztosra vehető a FIAT Avio, a konszern repülőgépgyáraknak beszállító egységének eladása. Az akár heteken belül megtörténő tranzakció kétmilliárd eurós bevétele azonban éppen hogy csak fedezi az autógyár tavalyi nettó veszteségét. A stabil növekedési pályára állításhoz tehát elengedhetetlen a friss tőke. Az Agnelliek e mellett tettek hitet a FIAT-részesedést megjelenítő Ifi és Ifil nevű társaságokon keresztüli, negyedmilliárd eurós tőkeinjekcióról szóló döntés által. A veszteséges gazdálkodáshoz és az adósságterhekhez képest ez azonban jóindulattal is csak szimbolikus summának tekinthető. Mind valószínűbbnek tűnik tehát az a fogatókönyv, amely szerint a FIAT a következő öt évben élni kényszerül a General Motorstól vásárolt eladási jogával, és az amerikai óriásvállalatnak értékesíti az autógyárban lévő maradék 80 százalékos részesedését, ezzel téve rendbe az olasz konszern egyéb egységeit.
