Az első nemzeti egészségügyi számlákról

Az egészségügyi szolgáltatások 75 százalékát kitevő közkiadások számbavétele két alapvető adatbázis feldolgozását igényelte. A költségvetési intézmények éves költségvetési beszámolóit és az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) finanszírozási adatait kellett konvertálni az új szerkezetnek - a nesz definícióinak és osztályozási rendszerének - megfelelően. Ennek eredményeként a nesz a korábbiakhoz képest megbízhatóbb, nemzetközileg összehasonlítható adatokat szolgáltat az egészségügyi közkiadásokról.

A magánkiadások esetében a legjelentősebb előrelépést a háztartásokon kívüli források feltérképezése jelentette. A háztartások kiadásaira a nemzeti számlák esetében használt értéket vették át. A következő évek egyik fontos feladata lesz a nesz informatikai rendszerének kialakítása.

A nesz alapvetően fontos eszköz az egészségügyben végbemenő folyamatok áttekintéséhez, a reális költségvetési tervezési munkákhoz, az egészségpolitikai stratégiai célok kialakításához. Megbízható információt szolgáltat a szakmai és civil szervezeteknek, továbbá a média közvetítésével az állampolgárok számára is.





>> A nesz fontosabb

megállapításai



Az összes egészségügyi kiadás folyó áron 1998-ban 694,5, 2000-ben pedig 879,9 milliárd forint volt. A nemzetgazdaság teljesítményéhez viszonyítva 1998-ban - a köz- és magánkiadásokat együttesen tekintve - a GDP 6,9, 2000-ben pedig 6,7 százalékát fordították a magyar lakosság egészségügyi ellátására. Az egy főre jutó egészségügyi kiadás 1998-ban

68 500, 2000-ben 87 600 forint volt.

Az egészségügyi kiadásokból 2000-ben a kormányzat 12, a kötelező biztosítás 63, a lakosság és az egyéb magánszektor 25 százalékot finanszírozott.

Az egészségügyi kiadások megoszlása a szolgáltatások jellege szerint nem változott lényegesen a vizsgált három év során. A kiadások legnagyobb tételét (37 százalékát) az egészségügyi termékek: gyógyszerek és gyógyászati segédeszközök adták. A fekvőbeteg-ellátás a kiadások 30, a járóbeteg-ellátás a kiadások 16, a kiegészítő szolgáltatás 6, a prevenció és népegészségügyi ellátás 5, az egyéb ellátás pedig további 6 százalékát tette ki.

A járóbeteg-ellátás egészét tekintve a magánintézmények részesedése már meghaladja a költségvetési intézményekét mind az összes kiadáson, mind a közkiadáson belül. 2000-ben az egészségügyi közkiadások 39 százalékát a kórházak által nyújtott szolgáltatásokra, 30 százalékát pedig az egészségügyi árukra (gyógyszerre és gyógyászati segédeszközre) fordították. A magánkiadásokon belül a gyógyszerkiadások 59 százalékot tesznek ki. Ezeket követően a fogorvosi ellátás (12 százalék) a második legnagyobb tétel.

Ha a magyarországi egészségügyi kiadásokat nemzetközi öszszehasonlításban szemléljük, 2000-ben az egy főre jutó összes egészségügyi kiadás értéke valutaárfolyamon számítva mintegy 313, a közkiadás pedig 237 dollár volt, ugyanakkor az EU-országok átlaga 1790, illetve 1370 dollárt tett ki.

A vásárlóerő-paritáson számolva a magyar egészségügyi kiadások értéke 841 dollár/PPP egy főre vetítve, a közkiadásoké 637 dollár/PPP. Ugyanezek a mutatók az európai OECD-országok átlagára: 2024 dollár/PPP, illetve 1527 dollár/PPP. Amíg tehát a valutaárfolyamon számított különbség 5-6-szoros, a vásárlóerő-paritáson számítotté "csak" 2-3-szoros.





>> Egészségügyi kiadások, 1998-2000



A nesz az egészségügyi kiadások alakulását a finanszírozók, a szolgáltatások jellege és a szolgáltatóintézmények szerint vizsgálja.

Az SHA szerint az egészségügyi rendszerbe azok a tevékenységek tartoznak, amelyeket intézmények vagy egyének egészségügyi tudás és technológia alkalmazásával nyújtanak, és az alábbi célok elérését szolgálják:

- az egészség megőrzése, a betegségek megelőzése,

- a betegségek gyógyítása,

- a krónikus betegségben szenvedők életminőségének javítása,

- a korai halálozások csökkentése, továbbá

- a haldokló betegek segítése méltóságuk megőrzésében.

A közpénzekből (az egészségbiztosítási alapból, továbbá az állami és önkormányzati költségvetésből) 1998-ban 515,2, 2000-ben 629 milliárd forintot fordítottak egészségügyi ellátásra. A folyó közkiadások 1998-ban a GDP 5,1, 2000-ben 4,8 százalékát tették ki. Az európai OECD-országokban egészségügyi közkiadásokra 1998-ban átlagosan a GDP 6 százalékát fordították. Az 1990-es évek végén a magyarországinál kisebb arányban csak Görögország (4,7 százalék), Lengyelország (4,2 százalék) és Törökország (3,5 százalék) államháztartása költött az egészségügyre.

Magyarországon 2000-ben a központi költségvetés részesedése 76,2, a helyi önkormányzatoké pedig 23,8 százalék volt.

Az összes egészségügyi kiadás funkcionális szerkezete a vizsgált három év során nem változott lényegesen. A kiadások legnagyobb tétele (37 százalék) az egészségügyi termékek: gyógyszerek és gyógyászati segédeszközök. A közkiadásokon belül a fekvőbeteg-ellátás részaránya a legnagyobb (2000-ben 38,8 százalék), az egészségügyi termékek részaránya pedig a második helyen áll, 30 százalék körüli értékkel. A kiegészítő szolgáltatások súlya nagyobb, a prevencióé pedig kisebb a közkiadások esetében. Ez utóbbi elsősorban abból ered, hogy a munkáltatók által finanszírozott foglalkozás-egészségügyi ellátás is a prevencióhoz tartozik.

2000-ben a közkiadások főbb ellátási formáinak aránya az alábbiak szerint alakult:

- a fekvőbeteg-ellátás 38,8 százalékot,

- az egészségügyi termékek (gyógyszer és gyógyászati segédeszköz) 30 százalékot,

- a járóbeteg-ellátás 15,1 százalékot,

- a kiegészítő szolgáltatások 7,6 százalékot, az egyéb ellátások pedig 6,5 százalékot tettek ki.

1998 és 2000 között a kiegészítő szolgáltatások részesedése (elsősorban a laboratóriumi szolgáltatásokra és képalkotó diagnosztikára fordított kiadások emelkedése miatt) jelentősen növekedett: 6,7-ről 7,6 százalékra. Az egészségügyi termékekre fordított kiadások részaránya csökkent. Ismeretes azonban, hogy 1998-ban kiugróan magasak voltak a gyógyszerkiadások, így valójában nem ítélhető meg, hogy elkezdődött-e egy csökkenő trend.

Az államháztartás, valamint az államháztartás két fő összetevője, a költségvetés (központi költségvetés és önkormányzatok együtt), továbbá az egészségbiztosítás kiadásainak funkcionális szerkezete számottevően különbözik egymástól.

2000-ben a költségvetés folyó egészségügyi kiadásainak negyedét a mentőszolgálat és a vérellátás tette ki. A költségvetés kiadásainak további egyötödét a prevencióra és népegészségügyi ellátásra fordították. A vizsgált időszakban az egészségbiztosítás kiadásain belül növekedett a fekvőbeteg-ellátás aránya: 40-ről 41,5 százalékra. Ez a tendencia ellentétes az egészségpolitika egyik fő céljával: a járóbeteg-ellátás szerepének növelésével. Jelentősen emelkedett a kiegészítő szolgáltatások részaránya mind a költségvetés, mind az egészségbiztosítás kiadásaiban.

A magánkiadások közel 60 százalékát a gyógyszerekre és a gyógyászati segédeszközökre fordított összegek jelentik. A magánkiadásból finanszírozott járóbeteg-ellátás legnagyobb tétele a fogászat: 1998-ban a járóbeteg-ellátás 73, 2000-ben pedig 69 százalékát a fogászati szolgáltatások tették ki, melyek magukban foglalják a fogtechnikai szolgáltatásokat is.





>> A fekvőbeteg-ellátás

és a kórházak



A fekvőbeteg-ellátás 97 százalékát a kórházak nyújtják. Ezeken kívül ápolási intézmények, járóbeteg-centrumok és az Országos Mentőszolgálat is nyújt fekvőbeteg-ellátást. A kórházak kiemelkedően fontos és sajátos helyzetét mutatja az a tény, hogy a fekvőbeteg-ellátást a kórházakon kívül minimális mértékben nyújtanak más intézmények, ugyanakkor a kórházak szerepe meghatározó a járóbeteg-ellátásban és a kiegészítő szolgáltatások nyújtásában is.

A kórházak finanszírozására fordított közkiadásoknak a funkcionális megoszlása 1998-ban, illetve 2000-ben a következő volt:

- fekvőbeteg-ellátás: 79,5, illetve 80,4 százalék,

- járóbeteg-szakellátás: 9,0, illetve 9,1 százalék,

- kiegészítő ellátás: 6,7, illetve 6,1 százalék.

A kórházak részesedése 1998-ban, illetve 2000-ben

- a járóbeteg-szakellátásra fordított közkiadásokból 70,2, illetve 72,5 százalék,

- az összes klinikai laboratóriumi szolgáltatásokra fordított közkiadásokból 74,4, illetve 74,5 százalék,

- az összes képalkotó diagnosztikára fordított közkiadásokból pedig 61,4, illetve 57,6 százalék volt.

A kórházak tevékenységének funkcionális szerkezete a vizsgált időszakban csak kismértékben módosult. Növekedett a fekvőbeteg-ellátás súlya, és csökkent a kiegészítő szolgáltatásoké. Az öszszes járóbeteg-ellátáson belül természetesen kisebb a kórházak szerepe, hiszen az alapellátás és fogorvosi ellátás túlnyomó részét az önálló (vállalkozó) orvosok szolgáltatják.

A fekvőbeteg-ellátásra fordított közkiadásokon belül a gyógyítóellátás részaránya 88,5 százalék volt mind a két időszakban. A rehabilitáció részesedése 1998-ban 3,9, a hosszú idejű ápolásé pedig 7,6 százalék. A rehabilitáció aránya 2000-re 4,8 százalékra növekedett - a hosszú idejű ápolás rovására.

Az egynapos ellátás reálértéke - amelynek túlnyomó részét a műveseellátás teszi ki - dinamikusan (14 százalékkal) növekedett, így a közkiadásokon belüli részaránya 1,5-ről 1,7 százalékra emelkedett. A műveseellátásban 1998-ban

- 17,2 százalék volt az általános kórházak és

- 82,8 százalék a magán-műveseállomások részaránya. 2000-re ez az arány (14,8/85,2 százalék) még inkább eltolódott a magánvállalkozások javára.





>> A járóbeteg-ellátás

és intézményei



A járó betegekkel kapcsolatos szolgáltatások/funkciók körébe a háziorvosi, a fogorvosi, a járóbeteg-szakellátás - kivéve a klinikai laboratóriumi szolgáltatásokat és a képalkotó diagnosztikát -, továbbá a járóbeteg-rehabilitáció, illetve -gondozás tartozik.

A járóbeteg-ellátás intézményei körébe sorolódik a kórházakon és a népegészségügy, prevenció intézményein kívül minden egészségügyi intézmény, beleértve a mentőszolgálatot is. A járóbeteg-centrumok körébe az önálló szakorvosi rendelők, a gondozók és a műveseállomások tartoznak.

A járóbeteg-intézmények finanszírozására fordított közkiadások funkcionális megoszlása 2000-ben az alábbiak szerint alakult:

- fekvőbeteg-ellátás: 0,6 szá-zalék,

- egynapos ellátás: 10 szá-

zalék,

- járóbeteg-ellátás: 52,2 szá-zalék,

- otthoni ellátás: 1,4 százalék,

- kiegészítő szolgáltatások: 32,5 százalék,

- prevenció és népegészségügyi ellátás: 2,8 százalék, valamint

- egyéb ellátás: 0,5 százalék.

Ugyanakkor a járóbeteg-ellátás intézményeinek részesedése 2000-ben

- az összes járóbeteg-ellátásra fordított közkiadásból 48,9 százalék,

- az összes kiegészítő szolgáltatásra fordított közkiadásból 60,8 százalék volt.

A klinikai laboratóriumi szolgáltatások 74,5 százalékát a kórházak, 18,5 százalékát pedig a járóbeteg-centrumok nyújtották 2000-ben.





>> A közkiadások

reálértéke nem nőtt



A vizsgált három évben az egészségügyi közkiadások egészének a reálértéke nem növekedett. Az alapellátás és a gyógyszerek esetében jelentős reálérték-csökkenés következett be: az előbbi területen 10, az utóbbin pedig 7 százalékkal. Az utóbbi esetben azonban az összes kiadás nem csökkent, hanem a közkiadások visszafogása következtében a lakosság gyógyszerkiadásai növekedtek meg jelentősen. A fekvőbeteg-ellátásra és a járóbeteg-szakellátásra fordított közkiadások reálértéke 1-2 százalékos éves növekedést mutat, ami még alatta maradt az érzékelhetőnek. A járóbeteg-szakellátáson belül jelentős eltolódás következett be: a kórházak szerepe növekedett, az önálló szakrendelőké pedig jelentősen csökkent.

Nagymértékben növekedett a fekvőbeteg-rehabilitáció, az egynapos (művese-) ellátás, a járóbeteg-gondozás, az otthoni ápolás, a klinikai laboratórium, a mentőszolgálat és a vérellátás. A legszembetűnőbb a klinikai laboratóriumra fordított kiadások növekedése: ez 47 százalékos volt.





>> Nemzetközi

összehasonlításban



Az 1990-es évek folyamán a magyar egészségügy relatív helyzete mind az egy főre jutó kiadásokat, mind az egészségügyi közkiadás/GDP arányt tekintve jelentősen romlott.

Az OECD-országok átlagát tekintve mind az egészségügyi kiadások, mind az egészségügyi közkiadások GDP-hez viszonyított részaránya kismértékben tovább növekedett. Az EU-országokban az egészségügyi közkiadások a GDP 5-8 százalékos sávjában helyezkedtek el, az EU-országok átlaga pedig a GDP 6 százaléka körül volt. A magyar egészségügyi közkiadások részaránya az 1990-es évek elején - a GDP csökkenése következtében - számottevően növekedett, és az évtized közepére jelentősen meghaladta az EU-átlagot (1994-ben 7,3 százalék volt). Az 1990-es évek közepe óta azonban a nemzetközi trenddel ellentétes folyamat figyelhető meg: a kiadások GDP-ből való részesedése folyamatosan és jelentősen csökkent, 2000-ben 5,1 százalék volt.

A fejlett nyugati-európai országoktól való lemaradás fokozódását az egy főre jutó egészségügyi kiadások mutatják a legjobban. Vásárlóerő-paritáson számítva 1992-ben az egy főre jutó egészségügyi közkiadás az OECD átlagának az 54, 2000-ben már csak a 45 százalékát érte el. 1992-ben az a szolgáltatásmennyiség, amelyhez a magyar lakosok hozzájutottak, meghaladta a portugál szintet. Portugáliában az egészségügyi közkiadások reálértéke növekedett, a magyar közkiadások jelentősen csökkentek. E tendenciák hatására 2000-ben az egy főre jutó egészségügyi közkiadás (vásárlóerő-paritáson számított szinten) már jelentősen elmarad a portugál szinttől (annak csak mintegy a 62 százalékát érte el). Ez az összehasonlítás azt is mutatja, hogy mára már a kevésbé fejlett országok utolérése is jelentős erőfeszítést igényel.