A jegybankokról terjesztett nagy hazugságok

A kutatások azt sugallják, hogy ha a jegybankok az inflációra összpontosítanak, akkor sikeresebben fékezik meg az inflációt. De az infláció megfékezése önmagában nem cél: az pusztán a gyorsabb, stabilabb növekedés elérésének eszköze, alacsonyabb munkanélküliség mellett.

Ezek valódi változók, amelyek számítanak, és kevés bizonyíték támasztja alá, hogy a kizárólag az árstabilitásra összpontosító független jegybankok ezeknek a kulcsfontosságú tényezőknek a szempontjából is sikeresebbek. A Nobel-díjat 2001-ben velem megosztva elnyerő George Akerlof és kollégái erőteljesen érvelnek a mellett, hogy létezik az inflációnak egy optimális, nullánál nagyobb üteme. Az árstabilitás oly szigorú hajszolása valójában káros a gazdasági növekedésre és a jólétre nézve. Friss kutatások még azt is megkérdőjelezik, hogy az árstabilitás megcélzása csökkenti az infláció és a munkanélküliség közötti átváltást.

Az inflációra való összpontosításnak lehet értelme hosszú inflációs történelemmel rendelkező országokban, de máshol, mint például Japánban, nem. Amerika jegybankjának, a Federal Reserve-nek a felhatalmazása nemcsak az árstabilitás biztosítására, de a növekedés és a teljes foglalkoztatás előmozdítására is szól. Az Egyesült Államokban széles a konszenzus a szűk mandátum ellen, mint amilyennel az Európai Központi Bank is rendelkezik. Ma Európa gazdasága csak vánszorog, mert az EKB-t az inflációra összpontosító egyoldalú szemlélete megakadályozza az újjáéledés elősegítésében.

Az ebből az intézményi elrendezésből hasznot húzó technokraták és pénzpiaci játékosok keményen dolgoztak azért, hogy számos országot meggyőzzenek annak előnyeiről, illetve arról, hogy a monetáris politikát a politika felett álló technikai kérdésként kezeljék. Talán igazuk is lenne, ha a központi bankárok munkája nem állna másból, mint mondjuk a fizetések elszámolását végző szoftver kiválasztása. De a jegybankok a társadalom minden aspektusát, köztük a növekedési és a munkanélküliségi rátát is érintő döntéseket hoznak. Minthogy léteznek átváltások, ezeket a döntéseket csak egy politikai folyamat részeként lehet meghozni.

Egyesek úgy érvelnek, hogy hosszú távon nincsenek átváltások. Csakhogy, mint Keynes mondta, hosszú távon mindanynyian halottak vagyunk. Még ha az infláció gyorsítása nélkül lehetetlen is a munkanélküliséget egy kritikus szint alá szorítani, bizonytalan, hogy mi is az a kritikus szint. Ennek megfelelően a kockázat nem szűrhető ki: a túl laza monetáris politika az inflációt kockáztatja, a túl szigorú pedig szükségtelen munkanélküliséget okozhat, minden szenvedéssel, ami ezzel jár.

A 90-es évek amerikai fellendülése idején a Clinton-kormányzat úgy vélte, hogy érdemes vállalni a munkanélküliség lejjebb szorításának kockázatát, főleg ha a szociális nyereséget - a jóléti szerepvállalás mérséklődését, az erőszak visszaszorulását - is számba vesszük a közvetlen gazdasági előnyök mellett. Az IMF ellenben szigorúbb monetáris politikát sürgetett, mert jóval kisebb súllyal értékelte a munkanélküliség költségét, láthatóan semekkora súllyal annak mérséklésének járulékos társadalmi előnyeit, és sokkal nagyobb súllyal a lehetséges infláció költségeit.

Clinton gazdasági tanácsadóinak gazdasági elemzése helyesnek bizonyult; az IMF (és a Fed) modellje hibásnak. Amerika sokkal alacsonyabb munkanélküliségi rátát ért el infláció nélkül - a munkanélküliség végül négy százalék alá esett.

De nem ez a lényeg: a lényeg az, hogy senki sem lehet biztos. Egy kiszámítható kockázat mindig megmarad. Hogy ki viseli azt, az az alkalmazott politikától függ, és ezt a döntést nem lehet - vagy legalábbis nem szabadna - a jegybanki technokratákra bízni. Miközben jogos vita folyik a jegybankoknak és más döntéshozó testületeknek adandó függetlenség mértékéről, egy demokráciában azoknak a szempontjait is érvényesíteni kell, akiknek a jólétét érintik a döntések.

A dolgozóknak például, akik sokat veszíthetnek, ha a jegybank szélsőségesen szigorú monetáris politikát folytat, nincsen helyük az asztalnál. A pénzpia-

coknak viszont - amelyek nem sokat veszítenek a munkanélküliséggel, de érzékenyek az inflációra - általában erős a képviseletük. Pedig a pénzpiacok aligha rendelkeznek a technikai szakértelem monopóliumával.

Valóban, a pénzügyi közösség számos tagja igen kevéssé érti a makroökonómiai rendszer tekervényes működését - ami kitűnik gyakori irányítási hibáikból. Például az Egyesült Államokban 1945 óta a recessziók többségét a Fed okozta azzal, hogy túlságosan erősen lépett a fékre. Hasonlóképp, a jegybankok a 70-es évek végén és a 80-as évek elején buzgón alkalmazták a monetarizmust, éppen amikor egyre gyűlt az azt alátámasztó elméleteket hiteltelenítő bizonyíték.

Bármilyen előnyei is legyenek egy közös valutának, az euró átvételét mérlegelő európaiaknak meg kellene fontolniuk, hogy sorsukat egy egyre nyilvánvalóbb hibákkal rendelkező intézményi elrendezéshez kössék-e. Hasonlóképp: a fejlődő országoknak nemcsak a jegybank függetlenségéről, de annak mandátumáról és képviseletéről is gondolkodniuk kellene. Meg kell találniuk az egyensúlyt a gazdasági hatékonyság és demokratikus elszámolhatóság között.

Nincsenek könnyű válaszok. De túl sok országban demokratikus vita sincsen az alternatívákról.



Copyright: Project Syndicate