Azzal, hogy 2001-ben a hazai gazdaságpolitika az árfolyamsáv-szélesítés mellett döntött, a monetáris politika olyan választás elé került, amely a laikus közvélemény számára talán nem is volt egészen világos. A jegybank mint az infláció elleni küzdelem felelőse ugyanis nem csupán árfolyamrendszert váltott, hanem a továbbiakban követett monetáris politikai rendszerről is döntenie kellett. Mellőzve a "milyen alternatívák merültek fel?" kérdést, szögezzük le: az árfolyam célú monetáris politikai rezsimet az úgynevezett inflációs célkövetés (célkitűzés) rendszere váltotta fel.

Bár a rendszer nem tekint nagy múltra vissza (alacsony inflációjú országokban mintegy 10-12, átmeneti országokban ennél is kevesebb esztendő tapasztalata halmozódott fel), működtetésének mégis meglehetősen kiforrott szabályai vannak.

Leegyszerűsítve: a jegybank kitűz egy inflációs célt, amely a monetáris politikai (jellemzően kamat-) döntések begyűrűzési idején kívül esik (1-1,5-2 év). Az előre nem látható, reagálási időn belül érkező sokkhatások "kivédésére" létezik egy toleranciasáv (a legtöbb országban ez š1 százalék, de léteznek szélesebb sávok is), amelyen belüli tényleges inflációs adat a cél teljesülését jelenti. A jegybanki szakértők negyedévente feltételes, szabály alapú, kockázatokat felmérő előrejelzéseket készítenek. Amenynyiben az előrejelzések azt mutatják, hogy az inflációs cél teljesülését veszély fenyegeti, a jegybank beavatkozik.

Összefoglalva: az inflációs cél és az előrejelzés között fennálló összhang vagy ellentmondás jelenti a jegybank számára a magatartási szabályt. A rendszer (több más feltétel mellett) akkor lehet sikeres, ha ez a magatartási szabály mindenki számára világos, a működés transzparens.

A fenti, hosszúra nyúlt bevezetőre azért volt szükség, hogy az alábbiakban kifejthessük: a magyar inflációs célkitűzéses rendszer rövid története során technikai, formai értelemben fokozatosan szétzilálódott, és ez nem szerencsés a monetáris politika hatékonyságának szempontjából. (A következőkben szándékosan nem foglalkozunk azokkal a konkrét gazdaságpolitikai döntésekkel, melyek az inflációs cél teljesülését, illetve meghiúsulását szolgálták. A monetáris politikai rendszer kereteinek kialakítását, működtetését ugyanis ezeknek nem illik befolyásolniuk.)

A hazai rezsim története egy kegyes csalással indult: a 2001 közepén bejelentett rendszer - a transzmissziós mechanizmus időigényének ismeretében - valójában csak 2002. végi célt tűzhetett volna ki, hiszen erre az időpontra lett volna hatása egy esetleges monetáris politikai döntés. A 2001 végi jegybanki szám mégis célként volt feltüntetve. Ezt egyszerűen az magyarázta, hogy a bevezetéskor egy másfél évvel későbbi cél nehezen lett volna kommunikálható, hiszen a rendszer még sok közgazdász előtt is ismeretlen volt, nem beszélve az árazási döntéseket meghozó vállalati szektorról.

A 2002. végi célt viszont már az inflációs célkitűzés klasszikus szabályainak megfelelően, időben, középértékkel és célsávval hirdették meg. 2002 második felétől a jegybankot már a 2003. végi cél kellett hogy vezérelje. Az új kormány és a Magyar Nemzeti Bank inflációs érdekellentétei úgy jutottak konszenzusra, hogy a 3,5 š1 százalékos cél helyett a "maximum 4,5 százalék" lett a hivatalos törekvés. Ez az első pillantásra "a kecske is jóllakott, a káposzta is megmaradt" típusú megegyezés azonban szakmai szemmel nézve erősen vitatható, és ezt igazolják az értelmezésbeli viták is. A jegybank tudniillik továbbra is gyakran a korábbi célt emlegette, azzal a megjegyzéssel, hogy a felfelé irányuló kockázatokra toleránsabban reagál. Ugyanakkor a Pénzügyminisztérium később célsávmódosításként értelmezte a megegyezést, László Csaba nemegyszer 4,5 š1 százalékos célról beszélt.

Az "arany középúttól" eltérő értelmezések azért (is) születhettek, mert a monetáris politika működési logikája szempontjából igen nehézkesen értelmezhető a "maximális infláció" szabály. Ez ugyanis gyakorlatilag a felső toleranciasáv eltűnését jelenti, innentől pedig nem egyértelmű a követendő magatartási szabály.

A fenti probléma tulajdonképpen a hazai rendszer egy másik, általánosabb gondjából fakad. Magyarországon ugyanis a mai napig nincs tisztázva, hogy ki adja a célt a jegybanknak. (Erről a kérdésről részletesen is írt lapunkban Békés Gábor és Rátfai Attila (VG, 2003. április 7. és április 23.). A "mainstream" közgazdasági gondolkodás úgy véli, hogy a jegybanknak kívülről, a kormánytól kell kapnia a célt, amit aztán személyi, működési és eszközfüggetlensége mellett próbál elérni. Nálunk a gyakorlatban a függetlenség különböző dimenziói nem igazán úgy léteznek, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, és ez a probléma a célkitűzéses rendszer technikáját illetően a 2004. végi cél körüli zűrzavarban csúcsosodott ki.

A kormány adóemelési szándéka jelentősen megemelte az inflációs kilátásokat (és természetesen a jegybanki előrejelzéseket is). A korábban meghirdetett 3,5 š1 százalékos cél elérhetetlennek tűnő messzeségbe került. A jegybank úgy döntött, hogy a "hivatalos" cél mégis megmarad, igaz, e helyett (!) arra törekszik, hogy az infláció jövő decemberre 5,5 százalék alá kerüljön. Megszületett hát az eddigi nemzetközi gyakorlatban ismeretlen modell: külön létezik egy cél, amely a jegybank vágyait mutatja, illetve egy másik szám, amely tényleges célként (magatartási szabályként) funkcionál. Ez egy olyan skizofrén állapot, amely biztosan nem segíti a jegybankot abban, hogy szándékaival a piacot megismertesse. A helyzetre jellemző, hogy a hónap elején Sopronban tartott közgazdász-vándorgyűlés három napján egyáltalán nem hangzott el a valódi, 5,5 százalékos inflációs cél, viszont a "3,5 š1 százalék" kétszer is. Ez egyáltalán nem azt bizonyítja, hogy mindenki számára egyértelmű az a magatartási szabály, amelyet a jegybank követni kíván.

A "legfeljebb 5,5 százalék" egyébként "úgy jött ki", hogy a 3,5 százalékos eredeti szinthez hozzáadódott az áfakulcs emelésének feltételezett hatása, és - cáfolva a korábbi ígéreteket, mely szerint a monetáris politika 2004-től visszatér a szimmetrikus célsáv gyakorlatához - újra a felső célsávot nevezték meg. Pedig a pillanat alkalmas lett volna arra, hogy az amúgy nem túlságosan elegáns, de tisztább megoldást, a célmódosítást válassza a monetáris tanács. Jogosan hivatkozhatott volna a monetáris politika hatókörén kívüli, ideiglenes sokkhatásra (az adókulcsemelés egyszeri árszínvonal-emelő hatása egy év után eltűnik a fogyasztói árindexből), ráadásul időben még elég messze lett volna 2004 decembere ahhoz, hogy ezt hitelesen megtehesse. Ezeket az érveket azonban a döntéshozó testület nem érezte elégségesnek ahhoz, hogy teljesen felszámoljon egy amúgy teljesen értelmét vesztett célszámot. Úgy véljük, ez a későbbiekben további vitákhoz, értelmezésbeli különbségekhez vezethet majd, ami nem segíti az inflációs célkitűzéses rendszer sikeres működtetését.