Azzal, hogy 2001-ben a hazai gazdaságpolitika az árfolyamsáv-szélesítés mellett döntött, a monetáris politika olyan választás elé került, amely a laikus közvélemény számára talán nem is volt egészen világos. A jegybank mint az infláció elleni küzdelem felelőse ugyanis nem csupán árfolyamrendszert váltott, hanem a továbbiakban követett monetáris politikai rendszerről is döntenie kellett. Mellőzve a "milyen alternatívák merültek fel?" kérdést, szögezzük le: az árfolyam célú monetáris politikai rezsimet az úgynevezett inflációs célkövetés (célkitűzés) rendszere váltotta fel.
Bár a rendszer nem tekint nagy múltra vissza (alacsony inflációjú országokban mintegy 10-12, átmeneti országokban ennél is kevesebb esztendő tapasztalata halmozódott fel), működtetésének mégis meglehetősen kiforrott szabályai vannak.
Leegyszerűsítve: a jegybank kitűz egy inflációs célt, amely a monetáris politikai (jellemzően kamat-) döntések begyűrűzési idején kívül esik (1-1,5-2 év). Az előre nem látható, reagálási időn belül érkező sokkhatások "kivédésére" létezik egy toleranciasáv (a legtöbb országban ez š1 százalék, de léteznek szélesebb sávok is), amelyen belüli tényleges inflációs adat a cél teljesülését jelenti. A jegybanki szakértők negyedévente feltételes, szabály alapú, kockázatokat felmérő előrejelzéseket készítenek. Amenynyiben az előrejelzések azt mutatják, hogy az inflációs cél teljesülését veszély fenyegeti, a jegybank beavatkozik.
Összefoglalva: az inflációs cél és az előrejelzés között fennálló összhang vagy ellentmondás jelenti a jegybank számára a magatartási szabályt. A rendszer (több más feltétel mellett) akkor lehet sikeres, ha ez a magatartási szabály mindenki számára világos, a működés transzparens.
A fenti, hosszúra nyúlt bevezetőre azért volt szükség, hogy az alábbiakban kifejthessük: a magyar inflációs célkitűzéses rendszer rövid története során technikai, formai értelemben fokozatosan szétzilálódott, és ez nem szerencsés a monetáris politika hatékonyságának szempontjából. (A következőkben szándékosan nem foglalkozunk azokkal a konkrét gazdaságpolitikai döntésekkel, melyek az inflációs cél teljesülését, illetve meghiúsulását szolgálták. A monetáris politikai rendszer kereteinek kialakítását, működtetését ugyanis ezeknek nem illik befolyásolniuk.)
A hazai rezsim története egy kegyes csalással indult: a 2001 közepén bejelentett rendszer - a transzmissziós mechanizmus időigényének ismeretében - valójában csak 2002. végi célt tűzhetett volna ki, hiszen erre az időpontra lett volna hatása egy esetleges monetáris politikai döntés. A 2001 végi jegybanki szám mégis célként volt feltüntetve. Ezt egyszerűen az magyarázta, hogy a bevezetéskor egy másfél évvel későbbi cél nehezen lett volna kommunikálható, hiszen a rendszer még sok közgazdász előtt is ismeretlen volt, nem beszélve az árazási döntéseket meghozó vállalati szektorról.
A 2002. végi célt viszont már az inflációs célkitűzés klasszikus szabályainak megfelelően, időben, középértékkel és célsávval hirdették meg. 2002 második felétől a jegybankot már a 2003. végi cél kellett hogy vezérelje. Az új kormány és a Magyar Nemzeti Bank inflációs érdekellentétei úgy jutottak konszenzusra, hogy a 3,5 š1 százalékos cél helyett a "maximum 4,5 százalék" lett a hivatalos törekvés. Ez az első pillantásra "a kecske is jóllakott, a káposzta is megmaradt" típusú megegyezés azonban szakmai szemmel nézve erősen vitatható, és ezt igazolják az értelmezésbeli viták is. A jegybank tudniillik továbbra is gyakran a korábbi célt emlegette, azzal a megjegyzéssel, hogy a felfelé irányuló kockázatokra toleránsabban reagál. Ugyanakkor a Pénzügyminisztérium később célsávmódosításként értelmezte a megegyezést, László Csaba nemegyszer 4,5 š1 százalékos célról beszélt.
Az "arany középúttól" eltérő értelmezések azért (is) születhettek, mert a monetáris politika működési logikája szempontjából igen nehézkesen értelmezhető a "maximális infláció" szabály. Ez ugyanis gyakorlatilag a felső toleranciasáv eltűnését jelenti, innentől pedig nem egyértelmű a követendő magatartási szabály.
A fenti probléma tulajdonképpen a hazai rendszer egy másik, általánosabb gondjából fakad. Magyarországon ugyanis a mai napig nincs tisztázva, hogy ki adja a célt a jegybanknak. (Erről a kérdésről részletesen is írt lapunkban Békés Gábor és Rátfai Attila (VG, 2003. április 7. és április 23.). A "mainstream" közgazdasági gondolkodás úgy véli, hogy a jegybanknak kívülről, a kormánytól kell kapnia a célt, amit aztán személyi, működési és eszközfüggetlensége mellett próbál elérni. Nálunk a gyakorlatban a függetlenség különböző dimenziói nem igazán úgy léteznek, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, és ez a probléma a célkitűzéses rendszer technikáját illetően a 2004. végi cél körüli zűrzavarban csúcsosodott ki.
A kormány adóemelési szándéka jelentősen megemelte az inflációs kilátásokat (és természetesen a jegybanki előrejelzéseket is). A korábban meghirdetett 3,5 š1 százalékos cél elérhetetlennek tűnő messzeségbe került. A jegybank úgy döntött, hogy a "hivatalos" cél mégis megmarad, igaz, e helyett (!) arra törekszik, hogy az infláció jövő decemberre 5,5 százalék alá kerüljön. Megszületett hát az eddigi nemzetközi gyakorlatban ismeretlen modell: külön létezik egy cél, amely a jegybank vágyait mutatja, illetve egy másik szám, amely tényleges célként (magatartási szabályként) funkcionál. Ez egy olyan skizofrén állapot, amely biztosan nem segíti a jegybankot abban, hogy szándékaival a piacot megismertesse. A helyzetre jellemző, hogy a hónap elején Sopronban tartott közgazdász-vándorgyűlés három napján egyáltalán nem hangzott el a valódi, 5,5 százalékos inflációs cél, viszont a "3,5 š1 százalék" kétszer is. Ez egyáltalán nem azt bizonyítja, hogy mindenki számára egyértelmű az a magatartási szabály, amelyet a jegybank követni kíván.
A "legfeljebb 5,5 százalék" egyébként "úgy jött ki", hogy a 3,5 százalékos eredeti szinthez hozzáadódott az áfakulcs emelésének feltételezett hatása, és - cáfolva a korábbi ígéreteket, mely szerint a monetáris politika 2004-től visszatér a szimmetrikus célsáv gyakorlatához - újra a felső célsávot nevezték meg. Pedig a pillanat alkalmas lett volna arra, hogy az amúgy nem túlságosan elegáns, de tisztább megoldást, a célmódosítást válassza a monetáris tanács. Jogosan hivatkozhatott volna a monetáris politika hatókörén kívüli, ideiglenes sokkhatásra (az adókulcsemelés egyszeri árszínvonal-emelő hatása egy év után eltűnik a fogyasztói árindexből), ráadásul időben még elég messze lett volna 2004 decembere ahhoz, hogy ezt hitelesen megtehesse. Ezeket az érveket azonban a döntéshozó testület nem érezte elégségesnek ahhoz, hogy teljesen felszámoljon egy amúgy teljesen értelmét vesztett célszámot. Úgy véljük, ez a későbbiekben további vitákhoz, értelmezésbeli különbségekhez vezethet majd, ami nem segíti az inflációs célkitűzéses rendszer sikeres működtetését.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.