A török dilemma
A török tagság ügyét a legkülönfélébb szempontok szerint támogatják, vagy vetik el. Aki egyetért vele, az többnyire globálpolitikai megfontolásokból teszi, vagy úgy véli, hogy ma már nincs mód visszakozásra az unió hitelességének jóvátehetetlen sérülése nélkül. (Úgymond, 1997-ben Luxembourgban - vagy még inkább: 1999-ben, Helsinkiben - kellett volna jobban meggondolni, milyen státust adnak Törökországnak. Ám ha akkor elismerték hivatalos tagjelöltnek, akkor csakis ugyanazon kritériumokhoz ragaszkodhatnak, mint bármely más korábbi jelölt esetében.)
Mások ehhez képest is hangoztatják, hogy az igazi dilemmát nem a kritériumok török teljesítése, hanem az EU befogadóképessége jelenti. Vajon elbír-e az uniós felzárkóztatási alapok rendszere egy olyan országot, ahol az egy főre jutó GDP az EU-átlag negyede körül van, lélekszáma vetekszik a legnagyobb EU-országéval, területének 90 százaléka pedig még csak nem is európai? Vajon számoltak-e azzal, hogy a török állam becslések szerint néhány évtizeden belül az unió legnépesebb országa lehetne, s így a hamarosan kettős többségen alapuló döntéshozásban az EU legszegényebb állama bírhatna a legnagyobb szavazati súllyal? S vajon tud-e az EU-közvélemény azonosulni egy olyan unióval, amely Törökországot is magában foglalja? Az ilyen és hasonló kérdések megválaszolása e vélekedések szerint azért létkérdés, mert bár mindig lehet szabni átmeneti időt a teljes körű tagságig, miként a tárgyalást is el lehet húzni 8-10 évre, de egyszer minden időhúzásnak vége szakad, ám ezek a kérdések akkor is érvényesek lesznek.
Külön kategóriát alkot az iszlám kérdése. Van, akik szerint éppen azért elengedhetetlen a török tagság, hogy egyfajta tamponként és jó példaként szolgáljon egy "világi iszlám" állam az EU és a közel- és közép-keleti térség között. Mások nem hisznek ennek fenntarthatóságában, és az iszlám konfliktusok unión belülre hozatalát, idővel már-már az EU "eliszlámosodását" vélik lehetséges kimenetelnek.
Ezen a ponton érdemes megemlékezni az amerikai véleményről. Washington számára a képlet rendkívül egyszerű: a nyugat jövője jelentős részben az energiaellátás zavartalanságától, illetve a sérülékeny demokratikus struktúrákat veszélyeztető terroristaveszély viszszaszorításától függ. Mindkettő kulcsa az iszlám államokhoz fűződő viszony alakulásán is múlik, és e szempontból meghatározó lehet, vajon a 80-100 milliós lélekszámú eurázsiai török hatalom európai (kvázi nyugati) lesz-e, vagy Európa küszöbén egy akár idővel radikalizálódó iszlám mozgalom ugródeszkájává válik. Amerikai politikusok sokszor megvallják, nem értik az európai vonakodást: úgymond, hát nem látják az óvilágban, hogy döntésüktől függően a geostratégiai stabilitást, vagy éppen hogy önmaguk biztonságának aláásását választják?
Az effajta értetlenkedésre persze lehet mondani, hogy egyfajta tájékozatlanságon alapul, ám akad, ahol a nagyobb tájékozottság sem feltétlen jár együtt az EU iránti "empatikusabb" politizálással. Az örökzöld példa a brit hozzáállás: London minden eszközt szívesen lát, ami lazítja a brit lelkülettől mindig is távol álló nemzetek feletti, föderációjellegű elemeket az EU-alapzatban. Márpedig a jelenlegi feltételek mellett egy török tagság szakértők szerint végül ezzel a következménnyel (is) járna.
Mindezeket végiggondolva látható, hogy a török EU-tagság sokkal mélyebbre nyúló kérdéseket vet fel. Szembetalálkozunk azzal a dilemmával, vajon az uniót még mindig az alapító atyák víziói mentén kell-e pályán tartani, vagy napjaink realitásai egy új EU-kép megérlelését és konszolidálását teszik-e szükségessé - jegyezte meg erről Guillaume Durand, a brüsszeli European Policy Centre kutatója, elismerve, hogy a török ügy nem kis mértékben járulhat hozzá az egyik vagy a másik trend erősödéséhez.
Korszakos döntés lesz - vélte mindezek alapján is az egyik EU-diplomata. Meglehet, igaza van: bár látszólag egyetlen országról lesz csak szó, ám tényleges következményeiben sokkal inkább az unióról is döntenek.
