Az új szja-tábla még nem garantálja az előrelépést
Köztudott, a személyi jövedelemadó hazai rendszer több súlyos problémával küszködik. Ezekről lapunk hasábjain is írtunk, például e helyen megállapítottuk, hogy az adónem legalább három szempontból korrekcióra szorulna (VG, 2004. május 27., 20. oldal). Az egyik gond, hogy a személyi jövedelemadó progresszivitása meszsze nem egyenletes, és nem ott fejti ki hatását, ahol igazán méltányos lenne. (Ez ábránkból is látszik, ahol a "2004-es" görbe meredeksége az átlagos adókulcs emelkedésének ütemét, vagyis a progresszivitás mértékét jelzi.) A másik megoldásra váró probléma, hogy tovább csökkenti a magasabb jövedelemsávban tapasztalható progressziót a sok olyan kedvezmény, amelyet elsősorban a módosabbak vehetnek igénybe.
A harmadik komoly negatívum az adónem elképesztő bonyolultsága. A teljes törvény csaknem 150 oldal, és kis túlzással szinte minden bekezdéshez iránymutatást volt kénytelen csatolni az APEH.
Változtat-e ezen a helyzeten az új adótervezet? Az ábrára pillantva láthatjuk, hogy az új rendszerben az átlagos adókulcs az ideinél lassabban emelkedik, és kevesebb erős törés van benne. (Az egyszerűség és összehasonlíthatóság kedvéért feltételeztük az adójóváírás változatlanságát.) Ez némileg gyengébb, de sokkal egyenletesebb progressziót jelent, ami az adórendszerrel kapcsolatos méltányossági elvárások szempontjából mindenképpen kedvező változásnak minősíthető.
Természetesen a tisztelt olvasó rögtön gyanakodhat, hogy azért nem ilyen egyszerű előhúzni a kalapból a nyuszit - és tényleg. Az a tény, hogy a grafikon gyakorlatilag minden releváns jövedelempontban kisebb adóterhelést mutat jövőre, mint 2004-re, 100 milliárd forinttal kevesebb bevételhez juttatja az államot. Így persze könnyen lehet össztársadalmi szempontból jobb és ráadásul mindenki által elfogadható szja-rendszert csinálni, de ennyi pénzt nyilvánvalóan nem nélkülözhet a büdzsé, jelenlegi helyzetében pedig különösen nem. A megoldás természetesen az adókedvezmények szigorításában rejlik, amelyről még szinte semmit nem tudunk. Úgy tűnik, a módosítások kétféle eredményre vezethetnek.
Az egyik, hogy az alacsony keresetűek számára releváns adójóváírás rendszerének szigorításával (esetleg egyéb, a szegények által is igénybe vett kedvezmények csökkentésével) a kormányzat gyakorlatilag "újratermeli" a mostani állapotot, melyet a kezdetben irdatlanul gyors, majd hirtelen ellaposodó progresszió jellemez. Ekkor a kedvezmények köre sem szűkülne, vagyis az egyszerűsítés irányába sem történne lépés. Ebben az esetben azt mondhatnánk, hogy az első pillantásra drasztikusnak tűnő adótábla-változtatás semmiféle előrelépést nem jelent az szja gondjainak megoldásában. Egy előnye viszont kétségtelenül van: nem sért érdeket, hiszen nem írja át a jövedelemviszonyokat, így nem kell hozzá politikai bátorság. Az új adótábla bejelentését azonban ebben az esetben valóban a gyenge bűvésztrükk kategóriába lehetne sorolni.
A másik megoldás, hogy a kormányzat - az új adótáblával amúgy szintén jól járó - módosabb rétegtől próbálja meg a kedvezménypolitika változtatása révén visszaszedni azt, amit a középső adókulcs eltörlésével elveszít. Ennek legegyszerűbb módja a kedvezmények egy részének eltörlése. Tekintve, hogy ezek közül nem egy olyan van az adórendszerben, amely inkább lobbiérdekek hatékony érvényesítése, a gazdaságpolitikai pótcselekvés és a fiskális illúzió szép példájaként szerepel a törvényben, lenne ok rendet vágni. Átláthatóbbá válna az adórendszer, ezáltal valószínűleg az igazságossága is növekedne. Kétségtelen azonban, hogy ez (jól kommunikálhatósága miatt) komoly támadási felületet jelent, amit az ellenzék és más érdekcsoportok bizonyára nem lennének restek kihasználni.
Éppen ezért érthető, hogy a napokban inkább egy másik megoldás látszódik körvonalazódni: a kedvezmények maximálása (utolsó hírek szerint 100 ezer forintban). Ez nem az első olyan elem lenne a hazai rendszerben, amit a politikusok az adókedvezmények számának és mértékének utólagos megnyirbálásának szándékával vezetnek be (gondoljunk például a jövedelem növekedésével párhuzamosan "elfogyó" adójóváírásra, amely hihetetlenül megdobja a progresszivitást a minimálbér és havi bruttó 160 ezer forint között keresők esetében, vagyis az alsó jövedelmi kategóriában). Ez a módszer a progresszi-vitás jellegében bekövetkező változásokat ugyan nem érvényteleníti, de az szja-rendszer további problémáit nem oldja meg. Különösen nem elégíti ki az egyszerűsítés igényét. Gondoljunk bele, amikor otthon ülő adópolgárunk kiszámol magának négyféle kedvezményből 180 ezer forint kedvezményt, majd utána ezt valahogy 100 ezer forintra kénytelen redukálni a bevallásában. Nemcsak az optikája nagyon rossz, nemcsak a munkáltató adóelőleg-számítását nehezíti meg, hanem bonyolultabbá is teszi a bevallást. (Főleg, ha mint sejthető, nem is minden adókedvezményre terjedne ki a limitálási szabály.)
Összegezve a fenti gondolatokat azt mondhatjuk: az adótábla módosítása szerkezetileg a kívánatos irányba módosítja a személyi jövedelemadó rendszerét, ám olyan áron, hogy mindenképpen további lépésekre lesz szükség a fenntarthatóság érdekében. Ezért az, hogy valójában történik-e komoly előrelépés, a kedvezménypolitika ismeretében dönthető el. Annyi bizonyos, hogy politikai elkötelezettség és bátorság nélkül csak kis fejlődésre gondolhatunk.
