Hogyan alakultak a keresetek?

A jóléti szempontokat hangsúlyozó érvrendszer szerint a hazai bérszínvonal a termelékenységhez képest relatíve alacsonyabb szinten mozog, ezért lehetőség van a reálbérek termelékenységet meghaladó emelésére. Az ezzel szemben álló érvelés szerint a bérszínvonal túlzottan gyors felzárkóztatása a vállalati szektor versenyképességének romlásához vezet. Ebben az írásban az utóbbi érvrendszer egy szűkebb vetületét vizsgáljuk, azt elemezzük, hogy a magyarországi bérszint a termelői szféra számára milyen jövedelmezőséget tesz lehetővé, illetve, hogy ez a jövedelmezőség hogyan alakult az elmúlt időszakban Magyarországon és nemzetközi összehasonlításban.

Az írás célja egyrészt az, hogy a vállalati jövedelmezőségre ható tényezők bemutatásával rávilágítson arra, milyen nehezen ítélhető meg a hazai bérszínvonal versenyképességi szempontból optimális szintje. Másrészt megállapítjuk, hogy bár a hazai jövedelmezőség a nyugat-európai szintnél magasabb, de az eltérés nemzetközi összehasonlításban nem tekinthető jelentősnek. Számításaink szerint a 2001 óta végrehajtott gazdaságpolitikai intézkedések (minimálbér-emelések, közalkalmazotti bérek jelentős emelése) csökkentették ezt a különbséget, az azonban, hogy az elmozdulás mennyiben tekinthető az egyensúly irányában történt elmozdulásnak, nehezen ítélhető meg.

A vállalati jövedelmezőség makroszintű elemzésénél a munkaköltség és a termelékenység kapcsolatára vagyunk kíváncsiak, amit plasztikusan a bérhányad mutat. A bérhányad nem más, mint az összes bérköltség részesedése a nemzeti jövedelemből. A bérhányadmutató a vállalatok jövedelmezőségét jól közelíti, hiszen a legfontosabb költségtényező, az alkalmazott munkaerő költségét veti össze a kibocsátással. Bár a munka a termelés folyamatában nem kizárólagos költségtényező, de mivel a GDP a gazdaság inputköltségeit nem tartalmazza, így a GDP-ben a munkaköltségen túl csak a vállalatok profitja jelentkezik. Más szóval, a bérhányad inverze a vállalatok fajlagos, termékegységre eső profitját mutatja. Ez utóbbi kapcsolat az, amire támaszkodhatunk elemzésünkben. Hüvelykujjszabályként tehát azt mondhatjuk, hogy a bérhányad csökkenése a jövedelmezőség javulását, emelkedése pedig a jövedelmezőség romlását tükrözi.

A kérdést alaposan megvizsgálva azonban az összefüggés már távolról sem ilyen egyértelmű. A mutatóval szembeni egyik kritika abból adódik, hogy nem a tőke tényleges megtérülésével mozog szorosan együtt - ami a vállalati jövedelmezőség végső indikátora -, hanem a munkaerőn realizált fajlagos nyereséget közelíti. Ez azért probléma, mert a vállalatok tőkeintenzitásától függően a fajlagos profit változása nem feltétlenül jelent azonos irányú és mértékű jövedelmezőségváltozást. Képzeljünk el egy vállalatot, amely 100 fővel és 10 gépsorral működik. Ezek után beruház egy új gépsorba, többet termel, de növeli a hatékonyságot, s így új embert nem vesz fel. Ekkor a vállalat bérhányadmutatója csökken, fajlagos jövedelmezősége nő, a tőke profitabilitása viszont ennél kevésbé vagy nem feltétlenül emelkedik.

Egy másik probléma a nemzetgazdasági jövedelmezőség általános értelmezésével kapcsolatos. Mivel az egész nemzetgazdaság igen elnagyolt közelítéssel tekinthető egy vállalatnak, az ágazati szerkezet változása időben állandó ágazati bérhányadok esetében is változó nemzetgazdasági bérhányadot eredményez. Más kérdés persze, hogy az ágazati szerkezet változásának egyik oka éppen a jövedelmezőség változása lehet, így kérdéses, hogy a jövedelmezőség elemzésénél mennyire érdemes azt kiszűrni az adatokból.

A bérhányadmutató konkrét számítása a nemzeti számla statisztikáiból történik, ahol a GDP-t a statisztika felosztja a jövedelmek keletkezése szerint tőke, munka és vegyes jövedelmekre (a termelési adók hatásától eltekintve). Mivel a bérhányad a munka részesedését mutatja a jövedelemből, a munkajövedelmeket értelemszerűen figyelembe kell vennünk a számításnál, problémánk csak a vegyes jövedelem kategóriájával jelentkezik. Ez utóbbi jórészt a kisvállalkozások jövedelmét tartalmazza, s ilyen módon nem tekinthető sem kizárólag munka-, sem kizárólag tőkejövedelemnek. Bár szólnak érvek a mellett, hogy a kisvállalkozások esetében a munkaintenzitás a nemzetgazdasági átlag felett van, mi a következőkben azzal a nemzetközi irodalomban bevett feltevéssel élünk, hogy a tétel tőke-munka részesedése megegyezik a nemzetgazdasági átlaggal.

A bérhányad alakulása Magyarországon

Az 1. ábra a hazai és az euróövezet bérhányadának alakulását mutatja az 1993-2003 közötti időszakban. Az ábra alapján látható, hogy a hazai bérhányad alakulása 1992 óta nagyjából egy U alakot követett, s így három jól elkülöníthető szakaszra bontható. 1992-1999 között folyamatosan mérséklődött, összességében 74 százalékról 59 százalékra csökkent, ami azzal is együtt járt, hogy a kiinduló szinten az EU-átlagnál magasabb bérhányad az európai országok átlaga alá csökkent. 1999-2000 között stabilan alakult a mutató, majd 2001-től emelkedésnek indult, 2003-ra - becslésünk szerint - közel 65 százalékra nőtt. A hazai bérhányad tehát 1995-öt követően mindvégig alacsonyabb volt az euróövezet bérhányadánál, 1999-ben a különbség 9 százalékpont volt, ami az elmúlt időszakban 3,2 százalékpontra mérséklődött.

Az euróövezet átlagánál jóval ingadozóbb hazai bérhányad alakulását két dimenzióban vizsgálhatjuk. Egyrészt a magyar bérhányad időbeli alakulását boncolgatva számba vehetjük mindazon tényezőket, amelyek a bérhányad elmúlt évtizedbeli alakulásában szerepet játszottak.

Ebben a vonatkozásban például nem mellékes az, hogy a megfigyelt változások mennyiben köthetőek a gazdaság hoszszú távú (egyensúlyi) fejlődéséhez, illetve mennyiben a gazdaságpolitika hatásának tekinthetők. Mivel a gazdaságpolitikai hatásokat átmenetinek véljük, ezért a két tényező feltételezésünk szerint elkülöníthető, hiszen az egyensúlyinak definiált elmozdulások jó eséllyel nem a gazdaságpolitika beavatkozásaihoz köthetőek.

A másik kérdéscsoport keresztmetszetben próbálja elhelyezni a magyar adatokat: azt vizsgáljuk, hogy a magyar bérhányad szintje hol helyezkedik el nemzetközi összehasonlításban és az eltérés mennyiben jelentős.

A bérhányad időbeli lefutása

Az időbeli lefutás vizsgálatánál négy tényező hatását vettük számba: az állami szektor bérhányadának alakulását, az ágazati összetétel hatását, a relatív árak, illetve a konjunktúraciklus szerepét.

Első lépésben az állami szektor bérhányadát szűrtük ki az idősorból, amivel célunk a gazdaságpolitikai hatások elkülönítése volt. Feltételezésünk szerint amennyiben az állami szektorok mozgása okozza a nemzetgazdasági bérhányad fenti dinamikáját és a vállalati szektor bérhányadának alakulása viszonylag stabil, akkor a folyamatok alakításában a gazdaságpolitika játssza a döntő szerepet. A 2. ábrán azonban látható, hogy a vállalati szektor bérhányada igen szorosan együtt mozgott a teljes nemzetgazdasági bérhányaddal, tehát nem az állami szektorok hatásáról van szó.

Önmagában persze ez még nem jelenti azt, hogy a gazdaságpolitika nem befolyásolhatta a bérhányad alakulását a vállalati szektorra való hatásán keresztül.

Mint említettük, a bérhányad alakulása szempontjából fontos kérdés lehet az is, hogy mozgását mennyiben aggregált sokkok, illetve mennyiben ágazati jellemzők mozgása határozták meg. A mutató alakulása statisztikailag felbontható két tényező együttes hatásának az összegére, egyrészt az egyes ágazatok bérhányadainak, másrészt az ágazatok egymáshoz viszonyított súlyának változására.

Ez utóbbi változást összetételhatásnak nevezzük, amely nem általános makrogazdasági tendenciákkal, hanem ágazatspecifikus tényezőkkel, (pl. munkaintenzív ágazatok arányának változása, külkereskedelmi struktúra változása) hozható összefüggésbe.

A vállalati bérhányad változásának felbontásából kiderül, hogy a vizsgált időszakban bekövetkező U alakú viselkedés jórészt az ágazati elmozdulásokkal és nem az ágazati bérhányadok változásával magyarázható. Ezt jól mutatja, hogy a szűrt bérhányad jóval stabilabban viselkedett, mint az eredeti idősor. Egyrészt a kilencvenes évek elején megfigyelhető csökkenés is jóval kisebb, mint az eredeti idősorban, másrészt 1995 és 2001 között igen stabilan, mindvégig 75 százalék körül maradt. Az átmenet korai éveiben a bérhányad csökkenésének jó része a termelés ágazatos összetételének megváltozásával, a primer munkaintenzív ágazatok visszaszorulásával függött össze. Fontos megjegyeznünk ugyanakkor azt is, hogy a bérhányad alakulásában nem mutatható ki olyan határozott törés, ami arra utalna, hogy a vállalatok fajlagos profitja (a bérhányad inverze) az 1995. évi gazdaságpolitikai intézkedések hatására határozottan emelkedett volna. Ehelyett a mutató alakulása összességében 1999-ben inkább csökkenő, az azóta eltelt időszakban pedig enyhén emelkedő trendet követett, de a kilencvenes évek második felében ezek az elmozdulások aligha nevezhetők jelentősnek.

A bérhányad fontos meghatározói lehetnek a munkapiacon keresztül a különféle relatív árak (pl. termelői/fogyasztói árak aránya). Míg ugyanis a fogyasztók a fogyasztói árakban kifejezett reálbéreket szeretnék maximalizálni, addig a termelők a termelői árakban kifejezett bérek alapján optimalizálnának. Ha a fogyasztói árak emelkednek a termelői árakhoz képest, a munkavállalók bérkövetelései emelkednek. Ha megvan ahhoz a megfelelő erőpozíciójuk, hogy magasabb béreket érvényesítsenek, és ezt a vállalatok nem teljes egészében kompenzálják alacsonyabb foglalkoztatottsággal, a bérhányad emelkedik. Az előbb elmondottak következménye, hogy a nemzetközi cserearányok is befolyásolhatják a bérhányad alakulását, hiszen az eltérő módon érinti a termelőket és a fogyasztókat.

A cserearány esetében értelemszerűen a cserarány romlása (javulása) a jövedelmezőség romlását (javulását), s így a bérhányad növekedését (csökkenését) okozza. A 4. ábrán jól látható, hogy azokban az években, amikor a bérhányad jelentősen változott, mindez egyidejűleg történt a cserearány várt irányú mozgásával: 1997-ben és 2000-ben is a jelentős cserearányromlás a bérhányad határozott emelkedésével társult.

További érdekes kérdéseket vet fel a bérhányad alakulásával kapcsolatban a konjunktúraciklusok szerepe. Az elméleti megfontolások abból a feltételezésből indulnak ki, hogy a kereslet alakulását a fogyasztók termékekhez való kötődése határozza meg. Ha fellendülés idején (az erősebb verseny következtében) a kereslet magasabb árrugalmasságával számolunk, akkor a vállalatoknak inkább a fellendülés időszakában lesz érdekük a fogyasztók megnyerése az árak mérséklése által. Ha az árrugalmasság kisebb egynél, akkor az árak csökkentése a profit csökkenéséhez vezet, azaz a profit kontraciklikusan alakul. A nemzetközi tapasztalatok ugyanakkor a profitnak mind prociklikus, mind kontraciklikus viselkedését kimutatták.

Úgy tűnik, a hazai idősor rövidsége ellenére, a konjunktúra hatása is - legalábbis vizuálisan - kimutatható a magyar adatokon. Az 5. ábrán jól látható, hogy a vállalati bérhányad és a konjunktúra alakulását tükröző ún. kibocsátási rés ellentétes előjellel mozgott, azaz a profit prociklikus volt.

A rendelkezésre álló friss KSH-adatok hiányában nehéz megállapítani, hogy mi történt az elmúlt években a szűrt vállalati szektor bérhányadmutatójával. A nemzetgazdasági szintű adatokból azonban az látszik, hogy 2002-2003 folyamán a bérhányad jelentős mértékben emelkedett. Ez feltehetőleg részben a 2002-es minimálbér-emelésből, illetve a 2002-2003 folyamán bekövetkező jelentős állami béremelésekből adódhatott, egyéb tényezőknek (cserarány, konjunktúra) is lehetett némi hatása. A vállalati bérhányad gyors emelkedése a fajlagos bérköltségek jelentős növekedését mutatta. A makrogazdasági idősorok és a mikrokutatások tapasztalatai alapján úgy véljük, hogy a bérhányad 2002-2003. évi emelkedése meghaladta a versenyképesség szempontjából optimálisnak vélt szintet. A bérhányadmutató egyensúlyi szintjére vonatkozó információk hiányában azonban nem tudjuk megítélni, hogy a bérhányadban történt elmozdulás milyen mértékben tekinthető egyensúlyinak.

Nemzetközi összehasonlítás

Mind ez idáig a bérhányad időbeli alakulását próbáltuk magyarázni. Érdekes kérdés azonban az is, hogy a magyar bérhányad értéke mennyire simul bele a nemzetközi trendekbe. A 6. ábrán jól látható, hogy a magyar bérhányad az OECD-átlag körül, illetve annál alig alacsonyabban helyezkedik el.

Szűkebb összevetésben a kelet-európai és az újonnan csatlakozott országokat vizsgálva Magyarország szintén az átlag körül helyezkedik el, tehát a bérhányad vonatkozásában nem tekinthető kiugró értékűnek, szemben például Lengyelországgal, ahol a bérhányad értéke az egyik legmagasabb az országcsoportban (80 százalék fölötti). Érdekes megvizsgálnunk azt is, hogy az idősorosan kimutatott elmozdulások mennyiben jelentenek lényeges mozgást nemzetközi viszonylatban. A magyar bérhányadot 2003-ig becsülve, és a 1995-2003 közötti legalacsonyabb (1999) és legmagasabb (1995, 2003) értéket vizsgálva úgy tűnik, hogy az eddigi elmozdulások nem jelentősek, hiszen a legalacsonyabb értékhez képest nem történt más, mint hogy a magyar bérhányad némileg az átlag felé húzott.

A magyar adatok idősoros elemzése és a nemzetközi összehasonlítás tehát megerősíti azt az álláspontunkat, hogy a bérhányad értékében nem történtek drámai elmozdulások a kilencvenes évek második fele óta. Összességében, Magyarország mind az OECD-országok, mind a kelet-európai és az újonnan csatlakozott országok viszonyában az átlag körül, illetve némileg alatta helyezkedik el.