Gazdasági statisztika
Elsőként tegyük fel a kérdést, mit is jelent, ha egy gazdaság többet importál, mint exportál. A válasz kézenfekvő. Ilyen esetben a négy nagy szereplő, az állam, a vállalatok, a háztartások, illetve a külföld között zajló tranzakciók során az import-export különbözetet a külföldnek kell megfinanszíroznia. Így a folyó fizetési mérleg állapota a nemzetgazdaság finanszírozási igényét (képességét) mutatja a külfölddel szemben. A szektorok jellemző helyzete alapján megfogalmazható a képlet: ha az államháztartás egyensúlyi állapota mellett a vállalatok beruházási igényét (a közvetítő bankszektoron keresztül) a lakosság éppen finanszírozza, akkor a folyó mérleg egyenlege nulla. Amennyiben valamelyik szektor finanszírozási igénye (képessége) változik, az a folyó fizetési mérleg szaldójának alakulásában is nyomot hagy. Értelemszerűen a lakosság megtakarítási hajlandóságának csökkenése, a vállalatok beruházási, készletezési kedvének növekedése és az államháztartási hiány emelkedése a folyó hiányt emeli. (Utóbbi sokszor úgy történik, hogy az állami túlköltekezés transzferek formájában a lakossághoz vándorol, amely aztán fogyasztását növeli.)
Egy olyan ország esetében, melyre a gyors fejlődés és a kereskedelmi partnerek egy részéhez képest fejlettségbeli hátrány jellemző, természetes dolog a hiány, hiszen ez nem jelent mást, mint hogy a gazdaság (jellemzően a vállalati szektor) folyamatosan forrást (technológiai és tőketranszfert) von be. Ez az úgynevezett modernizációs deficit.
Természetesen van azonban olyan helyzet is, amikor nem tarthatjuk helyesnek a folyó hiányt. Ha a hiány nyilvánvalóan nem az említett modernizációs jelleg miatt növekszik, ráadásul szintje olyan magas, hogy az hosszú távon nem tartható fenn, azt a piac idegesen szokta fogadni. (Ilyen esetekben - különösen, ha az állam nem mutat hajlandóságot gazdaságpolitikájának változtatására - több befolyásos gazdasági szereplőben felmerülhet a gyanú, hogy esetleg olyan eladósodási spirál keletkezhet, amely csak súlyos reálgazdasági áldozatok árán fordítható vissza.).
A folyó fizetési mérlegből viszonylag kevés olyan információt lehet kinyerni, amely a hiány jellegére utalna, ezért a fenntarthatóságáról egyéb statisztikák (például a pénzügyi számlák) vagy a fizetési mérleg finanszírozási oldalának (pénzügyi mérleg) felhasználásával vizsgálják.
Utóbbi szempontjából a külföldi forrásbevonás két tipikus módja az adósságnövekedés, illetve a közvetlen tőkeimport. Hosszú távon, fenntartható fejlődést feltételezve, a két forma között nincs sok különbség. Egyik külföldi tőkebefektetési forma sem jótékonykodás, előbbi kamatot, utóbbi kivihető profitot ígér a tőketulajdonosnak.
Hüvelykujjszabályként él a köztudatban, hogy a közvetlen tőkebefektetéssel (foreign direct investment, FDI) fedezett hiány "egészséges", mert beruházásra fordítják, míg a nemzetgazdaság eladósodással járó túlköltekezése alapvetően a fogyasztásra fordítódik. Bár a megállapítás nem áll nagyon messze a valóságtól, érdemes megjegyezni, hogy eladósodással járó forrásbevonásnak minősülnek a tulajdonosi hitelek is, pedig jellegüket tekintve sok szempontból közelebb állnak az FDI-beáramláshoz. Ezek súlya hazánkban például folyamatosan emelkedik, mivel a vállalati szektor kapacitásbővítő tevékenysége egyre kevésbé zöldmezős beruházásokon keresztül történik, hanem a már megtelepedett multinacionális cégek anyavállalatainak tulajdonosi hitelei révén. (A helyzetet tovább bonyolítja, hogy hazánk ma már nem csupán tőkeimportőr, hanem -exportőr is. Ennek és a tulajdonosi hiteleknek a hatását figyelmen kívül hagyva egészen eltérő eredményekre juthatunk. Ezt mutatja két grafikonunk. Látható, hogy a nem adóssággeneráló finanszírozás egyenlege mennyire viszszaesett, miközben hazánk tőkevonzó képessége az elmúlt években gyakorlatilag változatlan maradt.)
A finanszírozási oldalt nézve ezzel együtt is áll ugyanaz a megállapítás, amelyet fent tettünk: az adóssággeneráló finanszírozás magas aránya jelentős hiány mellett nem megnyugtató. Hogy mekkora a jelentős deficit? Látható, hogy ez nem utolsósorban annak szerkezetétől is függ, bár a pénzpiacok szereplői nem mindig ennyire szofisztikáltak. Általában a folyó fizetési mérleg 5-7 százalékos GDP-arányos hiányánál kezd el remegni a befektetők keze, de volt (van) példa már ennél magasabb hiány mellett is nyugodt piaci környezetre.
A legfontosabb kérdés továbbra is fennmaradt: mi történik, ha egy gazdaság külső egyensúlyi pozíciói drasztikusan megromlanak? Rögzített árfolyam esetén a valuta erős leértékelési nyomás alá kerülhet, amelynek a gazdaságpolitika csak addig tud ellenállni, ameddig a devizatartalékai elégségesek az intervencióra. A fizetésimérleg-válságok valutaválsággá alakulása sajnos megszokott jelenség a nyitott pénzpiacokkal bíró és gazdasági problémákkal küzdő országokban. Lebegő árfolyamrendszer, vagy a rögzített árfolyamrendszer feladásának kikényszerítése esetén a hazai valuta leértékelődésének nem szab semmi gátat, ilyenkor többek között megugró, szélsőséges esetben hiperinflációval egyenértékű áremelkedéssel számolhat egy állam.
Köztudott, hogy Magyarország jelenleg igen jelentős külső egyensúlyi problémákkal küszködik. A hiány szrkezetére feltehetően igaz a megállpítás, hogy a csak lassan mérséklődő fogyasztási kereslethez csatlakozott a vállalati szektor növekvő importkereslete is. Bár a hiány ezen része akár "egészségesnek" is tekinthető, mégis fennáll a veszély, hogy a piac nem szán elég energiát a hiány szerkezetének vizsgálatára, vagy csak egyszerűen a csordaszellemre spekulálva dönt.
Tovább bonyolítja a kérdést az eurózónához történő csatlakozás esélye. Egyrészt ez megnyugtatóan hat a tőkepiacokra, és a külső egyensúly látványos bomlását is kisebb idegességgel szemléli. Másrészt viszont a pénzügyi eszközök jelentős részébe (legalább részben) be is árazódott ez az optimista forgatókönyv. Márpedig, ha a külső és belső egyensúlyi folyamatokat látva ennek meghiúsulása egyre nagyobb eséllyel bír, a tőkepiaci mozgások is volatilissé válhatnak, a befektetői hangulat ezen okból történő teljes pálfordulása pedig egyenesen ijesztő következményekkel járhat.
