Életképesebb vállalati adózást Európában
Az Európai Bizottság a vállalati adóztatás közös rendszerének bevezetését tervezi, amely azonban aligha lesz mÛködÕképes. A testületnek ehelyett egyszerÛbb, életképesebb alternatívát kellene megvizsgálnia, amelyre van már példa.
A vállalati nyereség adóztatási szabályai, könyvelési elvei jelenleg tagországonként változnak. A vállalaton belüli, de államhatárokon átnyúló tranzakciókat a hasonló ügyletekre érvényes piaci árak alapján veszik figyelembe.
Ez egy rendkívül bonyolult, költséges rendszer, amely ráadásul kitett a kettÕs adóztatás veszélyének, mert a kormányok nem szívesen engedélyezik a külföldön elszenvedett veszteségek utáni adóleírást. Az eljárás – a vállalati nyereség tagállamonként eltérÕ definíciója miatt – adócsalásra is módot ad, mert gyakorta nincsenek referenciaként használható piaci árak, a nyereségtartalmat ráadásul adóparadicsomokba is át lehet utalni.
A bizottsági kidolgozás alatt lévÕ javaslatok szerint a több tagállamban is mÛködÕ uniós vállalatoknak egységes elvek (Common Consolidated Base Taxation, CCBT) szerint meghatározott nyereséget kellene nyilvántartaniuk. E szerint a nyereséget a cégcsoport egészére, konszolidált bázison számítanák ki, majd ezt osztanák fel a tagállamok között, a szerint, melyik részleg, honnan és mekkora hányaddal járul hozzá az összesített eredményhez. A tagországok szabadon eldönthetnék, milyen mértékÛ adót vessenek ki a náluk elÕállított eredményhányadra.
A nyereséget a hatályos nemzetközi könyvelési normák (IAS) szerinti konszolidált számlák alapján határoznák meg, amelyek használata 2005 eleje óta minden, Európában jegyzett cég számára kötelezÕ. Ez a rendezés lehetÕvé teszi, hogy a cégcsoporton belül valamely országban kimutatott veszteséget le lehessen írni.
A bizottság javaslatának mindazonáltal vannak súlyos hiányosságai. A felosztási formulában figyelembe vett tényezÕket továbbra is tagállami kulcsok szerint adóztatnák, ami újabb ösztönzést teremt a tényezÕk és a profittartalmak transzferálása számára. A CCBT alkalmazása ellen szól továbbá, hogy az IAS eredendÕen a pénzügyi befektetÕk információigényének kielégítését szolgálja, és kevésbé használható az adóhatóságok számára.
További gond, hogy a csoportszintÛ konszolidálásra nincsenek közös jogi normák, számos tagállam gazdasági joga például nem definiálja a „csoport” fogalmát. Emiatt zavar forrása lehet, hogy valamely gazdálkodóegységet miként soroljanak be mondjuk egy-egy cégcsoporthoz. Az 51 százalékos vagy a feletti tulajdonlási arány alapul-vétele azért lehet csalóka, mert ennél jóval kisebb hányad is lehetÕvé teszi valamely egység teljes ellenÕrzését, s ez ugyancsak adóminimalizáló manÕverekre csábít.
A CCBT tehát szemlátomást hamvában holt, ez azonban nem jelenti azt, hogy az európai vállalatoknak együtt kell élniük a 25 tagállam eltérÕ adózási rendszerével. Az egységes adóalap elvét ugyanis meg kell Õrizni, ha az Európai Unió a rendszert egyszerÛsíteni, a profittranszfer lehetÕségeket pedig szÛkíteni akarja. A problémát azonban az eddigiektÕl gyökeresen eltérÕ módon kell megközelítenie: a vállalati eredményt mint az adó kiszámításának alapját egyszer és mindenkorra félre kellene tennie. Ez már csak azért is indokolt, mert a vállalati nyereség könyvelése feltételezi a tÕkefelhasználásnak az egyes idÕszakok szerinti pontos számbavételét, márpedig az utóbbi idÕben a nem fizikai javak egyre nagyobb szerepet játszanak valamely cég értékének meghatározásában.
Emellett az EU decentralizált jellege is jó ok arra, hogy a rendszer a közvetett módszerekkel megállapított adóztatás felé mozduljon el. Az eredmény nemzeti szintÛ adóztatása elrettenthet további befektetésektÕl, ez viszont nem áll fenn, ha a helyszín által kínált elÕnyök ellenében vetnek ki közterheket. Azok az országok, amelyek világszínvonalú infra-struktúrát, kiemelkedÕen jól képzett munkaerÕt és egyszerÛ üzleti szabályokat kínálnak, okkal tarthatnak igényt megfelelÕ adóra.
Összességében megállapítható, hogy a „föderális” vállalati adót a szó tágabb értelmében vett „nyereségadóként” kell felfogni, amelyet a tevékenység átfogó mutatója alapján kell kivetni, alacsony rátán, a mindenkori hozamoktól függetlenül, és úgy, hogy ne lehessen levonni más adóból. Jó kiindulás lehetne például az áfaalap – több év átlagolásával vett – mértéke, annál is inkább, mert ennek könyvviteli infrastruktúrája már mÛködik.
A hozzáadott érték természetesen tartalmazza a profitot, ezért ismét felbukkanhat a késztetés a transzferárak manipulálására, az erre való ösztönzés azonban jóval gyengébb lenne. E modell ugyanakkor teljes mértékben tagállami hatáskörben hagyná a vállalati adóztatást, és nem tenné szükségessé a jogi és a könyvelési szabályok harmonizálását. EgyszerÛ, átlátható, könnyen kezelhetÕ lenne. Azzal az elÕnnyel is járna, hogy le lehetne építeni azt a hatalmas apparátust, amelyre a transzferárak vizsgálata és a külföldi adóhatóságokhoz benyújtott visszaigénylési kérelmek menedzselése miatt van szükség.
