Árt, esetleg használ?

A tavaly nyáron meghirdetett költségvetési konszolidációs csomag kapcsán merült fel a kérdés, a kormánynak mennyire segíthet az államháztartási hiány lefaragásában, hogy a 2007. évi büdzsét a várhatótól elmaradó tervezett inflációval állította össze. Abban ugyanis a piaci szereplők egyetértenek, hogy az átlagos fogyasztói árindex az idén – jó eséllyel – meghaladja kormányzati prognózisban szereplő 6,2 százalékot. Ebből az esetleges „tévedésből” is profitálhat a – jó pár éve kiugróan magas deficittel küzdő – államháztartás. S mivel az infláció-előrejelzése terén az elemzők között is jelentős a bizonytalanság, az sem elképzelhetetlen, hogy az elemzői konszenzus feletti drágulás következik be. Az így adódó helyzet szintén a meglepetésinfláció jelenségével írható le. A Magyar Nemzeti Bank munkatársa, P. Kiss Gábor, Kín vagy kincs? című tanulmánya azt vizsgálta, hogy a meglepetésinfláció rövid távon „hoz-e valamit a büdzsé konyhájára”, vagy éppen ellenkezőleg, több költsége lesz, mint haszna.

A jegybanki szakember azt vette górcső alá, hogy mi lehet a váratlan infláció fajlagos hatása, vagyis hogy a várttól 1 százalékponttal eltérő tényleges drágulási ütem milyen hatást fejt ki a költségvetési egyenlegre. Az infláció költségvetési hatása három, részben ellentétes irányú hatásra osztható. Az első a kormányzat esetleges évközi reagálásának hatása, ahol a magasabb infláció nyújtotta mozgástér felmérése érdekében arra a feltételezésre volt szükség, hogy egyéves időtávban a kormányzat az általa kontrollált tételek változtatásával nem reagál. A kormányzathoz sorolható még a nominálisan előre beállított paraméterek kétirányú hatása; egyrészt a nominális többletbevétel mértékét tovább növeli az adórendszer progresszivitása, vagyis az, hogy egységnyi béremelkedés hatására a személyi jövedelemadó a magasabb adókulcsba kerül, az egységnyinél nagyobb mértékben növeli a nominális bevételt. Másrészt a bevételnövekedést visszafogja a tételesen meghatározott adók hatása, amelyek esetében az adóalap nominális növekménye önmagában nem növeli a nominális bevételt. Hasonlókép-pen nominálisan meghatározott transzferek sem reagálnak, ez a kiadások visszafogását jelenti a GDP-hez viszonyítva.

A második hatás a viszonylag önálló önkormányzati és intézményi körnél jelentkezik, és attól függ, hogy decentralizált kiadásaik nominális növelése révén ellensúlyozzák-e a magasabb infláció hatását vagy sem.

A harmadik, a bevétel nagy részét meghatározó hatás a magánszektor bérének és fogyasztásának nominális alakulása határozza meg, ez a pénzromlás ütemétől is függ. Ahogyan a gazdasági növekedés átmeneti fellendülése „növekedési osztalékot” eredményez, úgy átmenetileg az infláció megugrása is „inflációs osztalékot” jelenthet a bevételi oldalon. Nem árt tudni, hogy a bevételeknél az említett „inflációs osztalék” a magánszektor döntéseinek függvényében jelentkezik akkor, ha bérek és a fogyasztás kompenzációja év közben bekövetkezik – ismerteti a tanulmány szerzője.

Az MNB munkatársa arra az eredményre jutott, hogy ha a magánszektor a bér és fogyasztás növelésével kompenzál egy 1 százalékpontos inflációs meglepetést, akkor az ehhez kapcsolódó adóbevételek nominálisan a GDP negyed százalékával nőnek (ez 2007-es várható GDP-vel számolva hozzávetőleg 60 milliárd forintot jelent), vagyis megtartják reálértéküket és a nominálisan növekvő GDP-hez mért arányukat. Ellenkező esetben a bevétel nominálisan változatlan marad, így a bevétel reálértékének csökkenése és ezáltal a GDP-arányos deficit negyedszázalékos növekedése következik be. Ellentétes hatású, de feleakkora mértékű a decentralizált államháztartási körben elhatározott kompenzáció: ha ugyanis erre sor kerül, akkor a kiadások nominális növelése révén a decentralizált kiadás tartja meg reálértékét és GDP-arányát, a kiadás nominális rögzítése azonban a kiadás reálértékének csökkenését és a GDP-arányos deficit mintegy 0,13 százalékos mérséklődését eredményezi. A kormányzat által kontrollált tételek és paraméterek nominális rögzítése a növekvő nominális GDP-hez viszonyítva a GDP-arányos kiadás és hiány 0,08 százalékos csökkenését eredményezi.

Konkrét magyar epizódokat vizsgálva jól látszik, hogy a meglepetés gyakran aszimmetrikus volt, a hivatalos inflációs prognózis a tervezési hiba miatt nagyobb „meglepetést” eredményezett az államháztartásban, mint amekkora a magánszektor várakozásaihoz képest bekövetkezett. Az államháztartási meglepetés idején a magánszektort vagy nem érte meglepetés, vagy kisebb mértékű volt, és az így adódó értékvesztést azonnal kompenzálta. A kivétel az 1995. évi – inflációs meglepetéssel támogatott – kiigazítás, amikor a mérsékelten növekvő nominális adóbevételek GDP-aránya, reálértéke jelentősen csökkent. A tapasztalatok szerint a fogyasztás nagyobb nominális növekedése, kompenzációja ellenében hatott az, ha az infláció hátterében közvetett adók emelése állt (1995 és 2004). A 2006-os közvetett adók emelése a fogyasztás mellett a bérek reálnövekedését is visszafoghatta, mert azt a béremeléseket követően jelentették be.

A decentralizált államháztartás viselkedése hasonló volt ahhoz, amit a fejlett OECD-országok tapasztalatai mutatnak. A központi támogatások mérsékeltebb nominális növekedésére (ami a megugró infláció miatt egyenértékű a reálérték-csökkenéssel) a decentralizált kör úgy reagált, hogy kiadásainak nominális növekedését mérsékelte, vagyis a reálértékvesztést nagyrészt nem kompenzálta. A kilencvenes évek közepén a decentralizált kör kiadásait még a támogatáskiesésnél is nagyobb mértékben fogta vissza annak érdekében, hogy az 1994-es deficitet megszüntesse. A mérsékelt összkiadáson belül azonban a működési – és esetenként a beruházási – kiadásoknál mégis történhetett részleges kompenzáció; a támogatáskiesésből az inflációs meglepetésnek tulajdonítható rész egyötödét tudták azonnal ilyen típusú kiadásaik nominális növelésével kompenzálni. Ezt felerészben fedezte a saját bevételek növekedése, ez azonban zömmel csak a következő évben valósult meg. Magasabb kompenzáció azokban az években történt, amikor olcsó finanszírozás állt rendelkezésre (privatizációs bevétel 2000-ben), vagy pedig a meglepetés kismértékű volt, és egybeesett az önkormányzati választáshoz kötődő beruházási ciklus felszálló ágával (1998). Az idén az optimista inflációs prognózis – a központi támogatáson keresztül – csökkentheti a decentralizált államháztartás kiadásait a GDP-hez viszonyítva. Feltehetően azonban a tervezési hiba és ennek egyenlegjavító hatása csekély mértékű lehet – véli a szakember.