Harc az északi szénhidrogénmezőkért

„Nem vagyok biztos benne, hogy valami fémzászlót, gumizászlót vagy egy lepedőt tettek-e le a tengerfenékre” – próbálta meg elbagatellizálni Tom Casey, az amerikai külügyminisztérium helyettes szóvivője annak a jelentőségét, hogy egy orosz tengeralattjáró a napokban egy titániumból készült orosz zászlót szúrt le az Északi-sarkon a tenger alatt, 4261 méteres mélységben. Pedig az expedíciót kísérő kémrepülőgép jelenléte, majd a Healy jégtörő útnak indítása már sejtethette, hogy a szimbolikus akció Washingtont sem hagyja hidegen. A tét ugyanis nem kevesebb, mint az, hogy Oroszország a mélyből szerzett mintákkal bebizonyítsa a terület természeti kincseinek kiaknázásához való jogát.
Az ENSZ égisze alatt 1982-ben kötött tengerjogi konvenció 12 mérföldben határozza meg az egyes országok területi határát, ezenfelül pedig egy 200 mérföldes gazdasági sávot biztosít számukra kizárólagos jogokkal. Ha azonban valamely állam az egyezmény elfogadása utáni tíz éven belül bebizonyítja az illetékes bizottságnak, hogy kontinentális talapzata ezen túnyúlik, akkor a gazdasági zóna is bővülhet. Az Északi-sarkvidékre elvben jogot formálható öt ország közül Oroszország és Norvégia már bejelentette ezt az igényét, míg Kanada és – Grönland kapcsán – Dánia 2013-ig, illetve 2014-ig megteheti ezt. Sajátos helyzetben van viszont az Egyesült Államok, ahol a nemzeti szuverenitás alárendelésétől ódzkodó republikánus szenátorok még mindig nem ratifikálták – Bush elnök kérésére sem – a szerződést, így formálisan nem is szólhat bele a vitába.
A végső döntést tehát nagy valószínűséggel egy ENSZ-bizottságban hozzák meg a tenger alatti területek sorsáról, az orosz akció azonban máris élénk reakciókat váltott ki a többi érintett országban. Különösen a kanadai miniszterelnök, Stephen Harper vált aktívvá, aki rögtön háromnapos kirándulást tett az északi területeken, és megerősítette: katonai bázissal, valamint őrnaszádok hadrendbe állításával erősítik meg az északnyugati átjáró felügyeletét.
Persze felvetődhet a kérdés, hogy miért pont most izzottak fel az indulatok, hiszen az már régebb óta sejthető volt, hogy az Északi-sarkvidék alatt található a világ szénhidrogénkészletének egynegyede. A Wood Mackenzie cég becslése szerint ez – a már termelő lelőhelyekkel együtt – mintegy 233 milliárd hordó olajegyenértéknek (kőolaj és földgáz együtt) felel meg, ezenfelül további 166 milliárd hordónyi megtalálására van esély. Dánia kivételével a többi ország már részesül ebből az áldásból a part közeli vagy part menti kitermelése révén.
Az események felgyorsulása két dologra vezethető vissza. Az egyik a globális felmelegedés, amelynek hatására az Északi-sarkvidéket borító jégsapka a korábban vártnál mintegy harminc évvel gyorsabban olvad, így 2020-ra már akár hajózhatóvá is válik a nyári időszakban. Amellett, hogy a Panama-csatornához képest ez mintegy 6500 kilométerrel lerövidítheti a hajóutat Észak-Amerika keleti partja és Ázsia között, hozzáférhetővé válnak az eddig csak virtuálisan létező ásványi kincsek. Másrészt a tartósan 50 dollár felett lévő olajár is növeli a kitermelés gazdaságosságát.
A vonzó perspektívának azért akadnak buktatói is. Egyrészt a terület inkább földgázban, mint kőolajban gazdag, márpedig előbbi elszállítása a szükséges cseppfolyósítás miatt jóval drágább hajókon. A vezeték ilyen nagy távolságra való kiépítését szakértők nem látják kifizetődőnek. Utóbbira jó példa a kanadai Mackenzie-vezeték megépítésének nehézségei: az Imperial vezette konzor-cium az ottawai kormány segítségét kérte a 15 milliárd dolláros projekt befejezéséhez.
Azután ott van a kitermelés módja. Egyelőre a 67 százalékban a norvég állam tulajdonában lévő Statoilé az egyik legfejlettebb technológia. Jellemző ugyanakkor, hogy a Barents-tengeren a rendkívül ígéretes orosz Stokman gázmező – amely egy évig el tudná látni az egész világot – kiaknázása azért csúszik, mert a Gazprom nem engedi be a projektbe a szakértelmét átadni vonakodó norvég céget. Egy nemrégiben közzétett ENSZ-elemzés szerint ráadásul az Északi-sarkvidék alatt fekvő széhidrogén felhozására is alkalmas néhány technológia csak 2050-re válik elérhetővé.
[enews_gallery id='460223']