Tömegturizmus helyett gleccsertúra

Norvégia gazdaságának a 4,2 százalékát adja a turizmus, tavaly folyó áron mintegy 170 milliárd norvég koronás (1 korona 33,5 forint a jegybanki deviza-középárfolyam szerint) bevételt könyvelhetett el az ágazat, ebből pedig 50 milliárdot hoztak magukkal a külföldi vendégek. Minden 15. norvég álláshely ebben a szektorban van, a nemzetközi vendégéjszakák száma pedig már a 10 millióhoz közelít. Az egy főre jutó GDP-t tekintve – Luxemburg és Svájc után – a világ harmadik számú országa ennél nagyobb idegenforgalomra azonban nem is vágyik, épp ellenkezőleg: egy gondosan előkészített stratégia mentén igyekszik óvni a természeti értékeket az úgynevezett overtourism, azaz a túlturizmus jelenségétől. Ehhez nagyban hozzájárulhat az is, hogy egy évtized alatt dolgoznának le hármat, az ország szén-dioxid-kibocsátását ugyanis 2050 helyett már 2030-ra lenulláznák. Évente 53 millió tonnával kell mérsékelni a levegőbe jutó károsanyag-mennyiséget, ez pedig a turizmusra várhatóan éppúgy hatással lesz, mint a közlekedésre vagy az építőiparra.

Nem kell több lájkvadász

Megteheti az oslói kormány, hogy stoptáblát állít a tömegturizmus elé, hiszen van bevétel bőven a halászaton és a tengerhajózáson túl elsősorban a kőolaj- és földgáz-kereskedelemből, továbbá a megmunkált fémek, gépek és berendezések exportjából. Míg 10-15 éve még amiatt aggódtak a norvégok, hogy a legnépszerűbb attrakciók környezetében nincs kellő számú mosdó és szemetes, addig mára a szükséges infrastruktúra rendelkezésre áll, a toplátványosságok mentén pedig kezelhetetlen mennyiségű a turista, főként a közösségi médiabeli lájkvadász.

A norvég „tömegnyomor” természetesen nem hasonlítható a New York-i Times Square, a riói Megváltó Krisztus-szobor vagy a vatikáni Sixtus-kápolna körül megszokott, rendületlenül hömpölygő emberfolyamhoz, elvégre a 385 ezer négyzetkilométeres területen mindössze 5,3 millióan osztoznak, a helyiek mégis veszélyben érzik lételemüket, a barangolás szabadságát (allemansrätten). Eszerint mindenkinek joga van hozzáférni bizonyos állami vagy magántulajdonban lévő földterületekhez, tavakhoz és folyókhoz rekreáció és testmozgás céljából. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy kirándulásuk során átkelhetnek egymás birtokán, s akár még kempingezhetnek is a számukra idegen területen, ha kulturáltan viselkednek és rendet hagynak maguk után. Ezt a fajta, turisták elől őrzött, belső harmóniát féltik, kifelé ugyanis nehéz szabályozni azt, ami belföldön paragrafusok nélkül is magától értetődő.

A svédek is ide járnak

A rénszarvasok és a drága sör hazájába érkező vendég már azzal hozzájárulhat az egyensúly fenntartásához, ha nem a „top 10 látnivaló” szemléletével veti bele magát az ország megismerésébe. Elvégre a legtöbb fényképen visszaköszönő Szószék-sziklán túl is úgy tölthet el napokat a természetben az ember, hogy képeslapszerű vadregényes táj tárul elé, sziklafalakkal övezett, élénkzöld színű fjordokkal, romantikus halászfalvakkal, de Svédország felől Norvégia északnyugati részébe vándorolva éppúgy el lehet haladni több száz éves fatemplom, mint meteoritkráter mellett.

A szomszédos Svédország is olyan hosszan terül el, mint Malmőtől délre Róma távolsága légvonalban, mégis jelzésértékű, hogy a hazai pályán félig-meddig jártas svédek is Norvégiában túráznak. Ha például egy kiadós göteborgi és oslói felfedező sétával tarkított út már túl városias program egy természetjárónak, tökéletes következő állomás lehet a Jostedalsbreen Nemzeti Park egyik legkönnyebben megközelíthető gleccsere, a Nigardsbreen. Érdekesség, hogy ennek a 48 négyzetkilométeres gleccsernek a jegéből készítették az 1994-es lillehammeri téli olimpia dobogóját.

Hágóvas és jégcsákány

Azt mindenesetre nem árt tudni, hogy nemcsak a réteges és vízálló terepruházat, hanem az alapszintű hegymászó-tapasztalat is inkább nélkülözhetetlen, mintsem praktikus, hiszen ahol a hágóvasat és a jégcsákányt nem csak dísznek szánják, ott nem árt észnél lenni. Bár a biztonságérzetet növeli, hogy nyolcezer méteren edződött serpák vezetik a túrát, a mászókat pedig összeköti egy szár, amelyet karabiner segítségével mindenki a beülőjére tud csatolni. A többség a túracsomagok közül a négyórás változatot választja, a négy órából nettó másfelet töltenek a kék jégen, de mivel a gleccseren való közlekedés fejben és testben is megterhelő, rövidnek nem mondható ez a program sem. Elvileg 12 éves kor felett bárkit szeretettel látnak, gyakorlatilag a döntő többség felnőtt, rutinos mászó, közülük pedig az igazán elhivatottak a hatórás verzióért mennek a Nigardsbreenre, hogy az idő kétharmadát tölthessék vassal a lábukon, csákánnyal a kezükben a gleccseren. Aki viszont kevesebb izgalommal csodálná a természetet, az jobban jár a Kongevegen túraútvonallal, és még a cipője és a ruhája is száraz maradhat.

Nem véletlenül mondják a britek is, hogy Norvégiába egyszer mindenkinek el kell mennie, de tényleg csak egyszer, hiszen rendkívül drága. Nemcsak a szolgáltatások – például az éttermek és a bárok –, hanem az élelmiszerek is magasabb árfekvésűek, mint a nyugati átlag, nemhogy a kelet-közép-európai. Aki nem váltja át forintra az árakat az itt töltött néhány nap, szerencsés esetben egy hét alatt, több fejfájástól kíméli meg magát, különösen akkor, ha nem gurít le az indokoltnál többet a számos kocsmában korsónként 2500-3000 forintnak megfelelő összegért kínált sörből. Igaz, Svédországgal ellentétben Norvégiában a hagyományos élelmiszer-kiskereske­delmi láncokban is lehet alkoholt vásárolni, nem kell az italbolt nyitvatartása miatt aggódni.