Nyelvtörő kérdések

Az EU-bővítésnek is megvan az a "szekrényben rejtegetett csontváza", amiről mindenki tud, de amiről eddig mindenki inkább hallgatott. Ez tört meg a múlt hét elején, midőn a svéd elnökség alatt kezdetét vette a "nyelvek európai éve".
Mert erről van szó: miként létezhet egy 450-500 milliós majdani közösség 18-22 hivatalos nyelvvel hatékonyan és megfizethető áron, valamint hol húzzák meg a határt a hétköznapi életben használt munkanyelvek számában? Jelenleg tizenegy nyelvre kell lefordítani minden hivatalos dokumentumot, határozatot, miniszteri vagy pláne csúcsszintű közös nyilatkozatot. Az Európai Parlamentben is ott sorjáznak a fordítófülkék mind a tizenegy nyelv számára, számítások szerint a parlamenti büdzsé közel harmadát emésztve fel a tolmácsolási és fordítási költségek finanszírozására. Sokak szerint már ez is megengedhetetlen pazarlás és ellentmond a józan észnek (a gyakran emlegetett ellenpélda az ENSZ, ahol senkinek sem jutna eszébe százféle hivatalos nyelv alkalmazását erőltetni). Mások az egyenrangú és egyenjogú országok EU-együttélésének talpkövét látják mindebben.
A két nézet közötti eltérés áthidalása már-már lehetetlennek tűnik. Egyfelől nehéz érvelni azokkal szemben, akik azt mondják, hogy az ENSZ-példa sántít, mert a New York-i üvegpalotában sohasem fognak nemzeti törvényeket űberoló "közösségi jogszabályokat" alkotni, ami az EU életében alapvetés. Ha viszont így van, akkor az ENSZ-től eltérő lehet az is, ahogy egy-egy -- majdan nemzeti törvénnyé is váló -- EU-jogszabály vitájában mindenki anyanyelvi alapon érvényesíti érdekeit. Nem kevéssé igaznak látszik ugyanez a strasbourgi parlament esetében, ahova az EU-polgár közvetlenül küld képviselőket, és az utóbbiak korteskedésénél mégsem lehet szempont a nyelvtudás. Adódik gazdasági érv is: például, hogy kimutatható üzleti előnnyel indulhat az, aki azonnal anyanyelvén vehet kézbe új jogszabályt, kilátásba helyezett irányelvet, elvárást vagy előírást, azzal szemben, akinek előbb még meg kell küzdeni a pontos fordítás-értelmezés nehézségeivel. S a sor még folytatható.
Másfelől viszont ott állnak a számok. Az Európai Parlamentben a mai tizenegy hivatalos nyelv 200 tolmács és 500 fordító alkalmazását jelenti, hogy úrrá legyenek a 110 lehetséges kombináción. Ha mind a hat "luxembourgi jelölt" belép, akkor ez kétszáznegyvenre bővül, a költségnövekedés pedig milliárd eurós nagyságrendű lehet. És akkor még nem szóltunk a miniszteri ülések fordítói és tolmácsigényéről. Lehet-e, érdemes-e mindezt megfizetni?
A szóba jöhető megoldások közül a legismertebb a "pilótatolmácsolás", amelyben tehát a kis nyelveket nem fordítanák közvetlenül az összes többire, hanem mindegyikük valamely nagy nyelvvel állna kapcsolatban, és ez szolgálna közvetítő csatornaként a többiek felé. Ellenzői szerint hatalmas kockázatot rejt magában, hiszen már egyszeri interpretálás is felveti a félrefordítás veszélyét, a kétszeres tolmácsolásnál pedig ennek lehetősége hatványozottan növekszik. De még ha tartalmi tévedés nem is csúszik be, ám a kifinomult politikai vitákban oly fontos megfogalmazásbeli nüanszok szinte bizonyosan veszni látszanak egy ilyen rendszerben.
A másik iskola azon helyzetek számát limitálná, ahol a tizenegy nyelv együttes használata elkerülhetetlen. Az EU-tanács esetében voltaképpen már ma is létező gyakorlat, hogy csak a miniszterek ülésén adott mindenkinek az anyanyelvi megszólalás lehetősége, nagyköveti vagy munkacsoporti szinteken már csak a "munkanyelveket" használják. Az idézőjel annak szól, hogy nincs írásban rögzített hivatalos szabály arra nézve, mi is tekinthető "munkanyelvnek". Jól mutatta ezt másfél éve a soros finn EU-elnökség, amely úgy vélte, hogy a sokat emlegetett "három munkanyelv" az angol, a francia, valamint a mindenkori elnökség nyelve. Lett is belőle felzúdulás német és osztrák politikai körökben, így több nem hivatalos miniszteri találkozóról -- ahol általában csak a "munkanyelveket" szokták használni -- a német és az osztrák tárca vezetői tüntetően távol maradtak. Ráadásul az a csapdahelyzet, amibe Helsinki a fenti lépésével manőverezte magát, jól illusztrálta a feszültségek további lehetséges forrásait is. Amikor ugyanis a finn diplomácia már behódolt volna a németet "negyedik munkanyelvvé" téve, megszólalt az olasz és a spanyol kórus is, hogy akkor viszont az ő hatvan- meg negyvenmilliós népességüket is számításba kell venni! Ahonnan csak egy lépés volt, hogy húszmillió holland ajkú mellett érvelve Hága is szót emeljen.
Ami kiút még látszólag felmerül, az már inkább a szélsőségek felé visz. Közülük a még legárnyaltabb rendeletben rögzítené, hogy adott időperióduson belül -- ez lehet 20-30 év is -- az egész EU számára az angol--francia--német hármast legyen szabad csak meghagyni. Ha valaki mégis "egynyelvű" politikust vagy honatyát akar delegálni, biztosítson mellé tolmácsot is. Csakhogy szakértők szerint mihelyt feladják az EU-szinten egységesített tolmácsolást, ezzel borítékolják a szakzsargont nem ismerő, eltérő nívón dolgozó tolmácsok félrefordításainak garmadáját is.
Marad még az, hogy tegyék kizárólagosan egy-, azaz angol nyelvűvé a közösségi intézményeket, vagy pedig tessék a zsebekbe nyúlni, és mégiscsak megfizetni a másik végletet jelentő legnehézkesebb megoldást. S mert sokak szerint sem a franciák, sem a németek nem lesznek hajlandók valaha is behódolni az angol kizárólagos uralmának (nem beszélve arról, hogy ez állandó helyzeti előnybe hozná az anyanyelvi alapon érvelő angolszászokat), ezért jó eséllyel marad majd végül a számla megfizetése. Akkor már miattunk is, de általunk is.

Fóris György-->