Az energiapolitika lehetőségei

A Világgazdaság hasábjain az utóbbi időben több írás is foglalkozott az energiapolitikával. Mivel 1960 óta ezen a területen tevékenykedem, tudom, hogy mekkora szükség van az okos párbeszédre, a kényes kérdések megfogalmazására és természetesen a válaszokra.
A legfontosabb kérdések egyike a magánosítás. Az energetikai privatizációt rosszul, sőt nagyon rosszul hajtották végre. A szerződéseket -- még ha előnytelenek is az országra nézve -- természetesen tiszteletben tartjuk. A kellően meg nem alapozott és kellően elő nem készített, sőt titkos és a versenyetikát is sértő megállapodással terhelt privatizációt ugyanakkor kikerülhetetlen kényszerpályaként beállítani súlyos hiba.
Nem elleneztük, sőt szorgalmaztuk a tőkebevonásos magánosítást, hogy az 1993-ban, a parlament által jóváhagyott energiapolitikai koncepció részét képező erőmű-építési stratégiát meg lehessen valósítani. Bizonyított, hogy ilyen célú tőke szinte korlátlanul biztosítható lett volna. De az említett erőmű-építési program -- amely következetes selejtezési programot is tartalmazott -- éppen a privatizáció miatt állt le. Ma már üzemelnének azok a korszerű blokkok, amelyek kiváltották volna a matuzsálemi, rossz hatásfokú egységeket. Ez valóban szolgálta volna a hatékonyság javulását. De nem ez történt, az új tulajdonosok tovább üzemeltetik a kiöregedett 30 és 50 MW-os egységeket. Miért is korszerűsítenének, ha a privatizációs megállapodások garantálják számukra a 8 százalékos tőkearányos nyereséget. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy volt olyan erőművi részvénytársaság, amelyet a könyv szerinti vagyonérték negyedéért adták el. Ebben az esetben az említett 8 százalékos évi nyereség a befektetett összeg kereken 1/3-át képviseli.)
A félig-meddig felvállalt felújítások is késlekednek. És ki foglalkozik azzal, hogy mi lesz 2004 után, ha a környezetvédelmi moratórium lejártával ténylegesen le kell állítani azokat a széntüzelésű egységeket, amelyeknél nem hajtják végre a környezetvédelmi fejlesztéseket?
Megalapozottan állítom, hogy a villamos energia fogyasztói ára ma minimum 20-25 százalékkal alacsonyabb lehetne, ha nem következik be a privatizáció. És azt is felelősséggel kijelentem, hogy a hazai jól képzett szakemberek legalább olyan jól üzemeltetnék az erőműveket, mint a tulajdonosok által ide delegált és távirányított szakértőik, akiknek egyetlen eszköze a létszámleépítés. Ideje lenne korrektül mérlegre helyezni a magánosítás összes következményét, az előnyöket és hátrányokat egyaránt, hogy a valós mérleg megvonható legyen.
Az energiaszektor más, mint sok egyéb ipari terület, ezért e stratégiai területen az állami szerepvállalás nélkülözhetetlen. Mi az erőteljesebb és komplexebb szerepvállalás hívei vagyunk, különösen a jelenlegi átmeneti időszakban. Intő példa a kaliforniai privatizált és liberalizált villamosenergia-rendszer összeomlása. És ezzel eljutottunk a szektor egyik legfontosabb és legkényesebb kérdéséhez: ki garantálja a magas szinten megkövetelt ellátásbiztonságot? Amikor az állami szerepvállalásról beszélünk, akkor nem a volt szocialista rendszerből ismerős rossz tapasztalatokra, hanem felelős szerepvállalásra gondolunk. Utalok a világ egyik legszervezettebb, legfejlettebb és leghatékonyabb villamosenergia-rendszerére: a francia állami EdF-re. Miért lenne ezek után megkérdőjelezhetetlen az energetikában a teljesen magántulajdonon alapuló piacgazdaság előnye? Úgy gondolom, hogy a választóvonal nem ott húzódik, hogy állami vagy magán-, hanem tisztességes, avagy tisztességtelen termelésről és piaci versenyről van szó. Vannak mindkét oldalon jó és rossz példák. Ideális, minden tekintetben követendő példa viszont nincs. Minden országnak a saját adottságait figyelembe véve kell a számára legkedvezőbb megoldást és az ahhoz vezető utat megválasztania, miközben nem illik megfeledkezni az állampolgárokról, az energiafogyasztókról és különösen a kisjövedelműekről.
Az EU-ban megfogalmazódtak a liberalizációs irányelvek: legyen verseny az energiapiacon is. A jelentős kapacitásfelesleg mellett valóban ki is alakulhat a verseny, és ennek eredményeképpen átmenetileg (de csak átmenetileg!) csökkenhet is az ár, hiszen nem kell mást tenni, mint a legrosszabb egységeket leállítani. Például az egyik német cégegyüttes a közelmúltban bejelentette, hogy ebben az évben 10 000, azaz tízezer MW erőművi kapacitást állít le véglegesen. Ez nagyobb, mint a hazai összes erőművi teljesítőképesség.
Mindenekelőtt egy alapkérdést kellene tisztázni, minthogy igazi verseny csak bizonyos kapacitásfelesleg mellett alakulhat ki: vajon a verseny hoz-e annyit a remélt árcsökkenésben, mint amilyen árnövekedés a többletkapacitás beruházási költségéből származik? Más oldalról tudni kell, hogy az erőművekben termelt villamos energia egységköltségét a tüzelőanyag költségén túl elsősorban a főberendezések hatásfoka határozza meg, ami viszont a megválasztásuk, illetve beépítésük révén adottsággá válik. Adott erőműstruktúra esetén rendszerszinten viszont akkor termelhető legkisebb költséggel az összes villamos energia, ha úgynevezett gazdaságos terheléselosztást végzünk. Következésképpen, ha a piaci verseny révén ettől eltérő terheléseloszlás alakul ki az erőművek között, az eredő költség biztosan nagyobb lesz. Ha a kapacitás szűkössége miatt igazi verseny nem alakulhat ki, és a kijelölt nagyfogyasztók olcsóbban jutnak az energiához (amint állítják), akkor a versenyből kimaradó kisfogyasztóknak szükségszerűen magasabb árat kell fizetniük. Valóban ezt akarjuk? A liberalizáció rendszerszinten egyértelműen a műszaki-gazdasági optimum érvényesülése ellen hat. A műszaki-gazdasági racionalitás helyébe egészen más érdekek lépnek.
Végül ki kell térni a világpiaci ár kérdésére. Mit értsünk világpiaci ár alatt? A kőolajnál van, a villamos energiánál viszont nincs ilyen. Dániában az ár például 20 USA-cent/kWh, Olaszországban 15, Franciaországban 13, Svédországban 9 USA-cent/kWh. Magyarországon ennél is alacsonyabb. De ha vásárlóerő-paritáson hasonlítjuk össze a villamosenergia-árakat, akkor Magyarország az európai OECD-országok közül a legdrágább felől az "előkelő" ötödik helyen áll, és magasabb az ár, mint az európai OECD-államok átlagára. Amíg alacsony szintű az export-import tevékenységünk, nem az az érdekes, hogy más országokban mekkora a villamos energia ára, hanem hogy mi magunk mennyiért tudjuk előállítani. Miért adnánk a fogyasztóknak (a magyar állampolgároknak) világpiaci áron a villamos energiát, amikor annak ma még fontos hányadát hazai, olcsóbb kitermelésű kőolajból és földgázból tudjuk előállítani? Hát ne a saját állampolgáraink élvezzék a (sajnálatos módon egyre jobban fogyó) természeti kincseinkből eredő előnyöket? Vagy az lenne helyes, ha a kuvaiti állampolgárok is világpiaci áron jutnának a kőolajból előállított benzinhez és villamos energiához?
Valóban itt az ideje, hogy beszéljünk adottságainkról és a megvalósítható lehetőségekről.
A szerző egyetemi tanár, az MTA Lévei András Energetikai Alapítvány kuratóriumának elnöke