Merre tovább, magyar gazdaság

Az utóbbi hónapok történései alapján három nagy makrogazdasági, gazdaságpolitikai kérdéskör foglalkoztatja leginkább a szakmai közvéleményt. Az egyik, hogy miért (és még meddig) alakul az infláció olyan rosszul, hogy a tartósan egy számjegyű árszínvonal-növekedési ütem immár több mint két éve elérhetetlen célként lebeg a gazdaságpolitikai döntéshozók szeme előtt. A mostani gyorsulás már nem fogható a világpiaci energiaárak alakulására. Az inflációt immár a nyáron új fokozatba kapcsolt élelmiszer-drágulás, illetve az utóbbi néhány hónapban emelkedni kezdő szolgáltatásárak húzzák. Mindkét tényező egyértelműen belső eredetű.
Ha elfogadjuk azt a -- már-már közhelyszámba menő -- megállapítást, hogy az infláció (egy jól működő) piacgazdaságban a gazdasági szereplők harca a jövedelem számukra kedvező elosztásáért, akkor megállapítható, hogy ebben most az agrár- és szolgáltatásszektor szereplői nyernek csatákat. Kérdés, mi van akkor, ha mindig lesz olyan ágazat, amelynek lehetősége nyílik a jövedelmük ilyen módon történő növelésére. Nos, ilyen helyzet (legalábbis hasonló dimenziókban) valószínűleg nem alakul ki. Hosszabb távon ugyanis -- versenyhelyzetet feltételezve -- ki kell alakulnia egy olyan viszonylagos egyensúlynak, amelyben a különböző piacokon (igaz, az erőviszonyok, illetve a gazdaságpolitikai intézkedések által torzítottan) hasonló profitok érhetők el.
Milyen árarányok mellett képzelhető ez el? A legjobb összehasonlítási alapunk a nyugat-európai országok árszerkezete lehet. Ha ezt vesszük figyelembe, akkor bizony még egy jó ideig komoly nyomás nehezedik az árszínvonalra. Bár ez a jelenség látszólag piaci, mégis az átalakulás utóhatásának tekinthető. Az elmúlt tíz év árarányváltozásai ugyanis különböző, gyakran nem piaci, de legalábbis sokkszerű tényezők által korlátozott módon mentek végbe. Ahogy egyre inkább hasonlít gazdasági szerkezetünk a fejlett országokéra, úgy fog az árszerkezet is konvergálni a Nyugaton megfigyelthez. Természetesen különböző hatások lassíthatják a folyamatot, a mezőgazdaság esetében például ilyen volt az orosz válság által okozott belső árubőség. A tendencia nyilván intenzívebb lehet egy dinamikusan növekvő gazdaságban, ahol nem (csak) a korábban megszerzett jövedelemszint újraelosztásáért folyik a harc.
Kérdés: mit tehet ilyenkor a gazdaságpolitikai döntéshozó? Tárja szét a kezét, mondván, a fenti folyamattal szemben tehetetlen, sőt az szükségszerű? Nos, egy ilyen árarányváltozási tendencia azért történhetne alacsonyabb inflációs szinten is. A monetáris politika azonban -- ahogy azt a szaksajtó már unalomig ismétli -- a jelenlegi árfolyamrendszerben tehetetlen.
A második fontos kérdés a csúszó leértékelés. Az ezzel kapcsolatos vitákban három markáns vélemény fogalmazódott meg. Egy viszonylag kis kör amellett érvel, hogy a gazdaságpolitika túlságosan gyorsan csökkentette a leértékelés ütemét. Úgy véli, ez az oka az utóbbi időszak külső egyensúlyromlásának, sőt a nagyobb leértékelési ütemmel elérhető magasabb reálkamatszint az infláció letörésében is hasznos szerepet töltene be. A másik oldalon áll a szakértők többsége. A magas leértékelési ütem csak növelné az importált inflációt, a külső egyensúlyromlás pedig korábban gyors ütemcsökkentés mellett sem jelentkezett. A reálkamatok emelésére pedig előremenekülő megoldás lenne, ha az árfolyam-politika áttérne az irányított lebegtetésre. A két álláspont közötti köztes véleményt képviseli a hivatalos gazdaságpolitika, amely az árfolyamrendszer változatlansága mellett tör lándzsát. Emellett szóló érv, hogy a hazai (tulajdonú) vállalkozásoknak -- exportpotenciáljuk növekedése érdekében -- szüksége van a leértékelésre.
A fenti fejtegetés sokak számára már unalmas lehet, hiszen már másfél éve napirenden van egy esetleges sávszélesítés lehetősége. Az ezzel járó reálfelértékelődés középtávon gazdasági szükségszerűség. (Ahogy korábban az EU-hoz csatlakozó fejletlenebb országok egy főre jutó GDP-ben mért felzárkózásában nagy szerepe volt a hazai valuta felértékelődésének, úgy nálunk sem lesz ez másként.)
Magam egyébként nem hiszek abban, hogy a magyar tulajdonú cégeknek nagy segítségére lenne a leértékelés. Úgy vélem, a hazai kis- és középvállalati szektor elsősorban minőségben marad el a világszínvonaltól, nem pedig az árversenyt bukja el. Ilyen szinten nem az a kérdés, hogy évente három-, öt- vagy hétszázalékos reálfelértékelődést bír-e el a termék, hanem hogy a magyar tőketulajdonos milyen termékkel lehet versenyképes a világpiacon. Ezt jelzi az is, hogy a beszállítói együttműködések nagy része azért nem jöhet létre, mert a követelmények a hazai technológiáknak túl magasak.
Szakadjunk el egy pillanatra ettől a gondolatmenettől, és térjünk vissza az utóbbi hónapokban megfigyelt külső egyensúlyromlásra, a bevezetőben említett három nagy makrogazdasági kérdéskör közül a harmadikra. A megélénkülő import valószínűleg egyszerre forrása a fogyasztásnak és a beruházásnak. A külkereskedelmi adatok ismeretében sejthető, hogy újra a hazánkban megtelepedő multinacionális cégek bővítik kapacitásaikat. Ez mindenképpen jó jel, hiszen azt jelenti, hogy a lanyhuló világgazdasági konjunktúrában is lehet helye a magyar exportnak.
Ennek a részben extenzív típusú növekedésnek azonban már látszanak a határai. Megjelentek az első olyan tanulmányok, amelyekben a kelet-európai régiót középtávon munkaerőhiányos térségként láttatják. Tíz év kellett ahhoz, hogy a tönkremenő szocialista trösztökben egykor dolgozó munkaerőt felszívja a világszínvonalon termelő multinacionális vállalati szektor.
Innentől egy kicsit új korszak jön. Amennyiben nyitott országként kiegyensúlyozott növekedést szeretnénk, az exportorientáció nem adható fel, legfeljebb hangsúlyváltások képzelhetők el. A munkatermelékenység növekedésének még nagyobb jelentősége lesz. Ez a termelékenységjavulás két módon képzelhető el. Vagy a hazai tulajdonú vállalati szektor válik nemzetközi viszonylatban versenyképessé, vagy a külföldi tulajdonban lévő nagyvállalati szféra növeli a hozzáadott értékét. (A harmadik lehetőséggel, miszerint 2-3 százalékra lassul a hazai növekedés, véleményem szerint egyelőre nem kell számolni.) Az előző két forgatókönyvnek már látszanak halvány jelei. Elindultak Keletre az első multik (jöttek helyette újak), és (kissé) megélénkült a vámstatisztikai terület exportja.
Ez utóbbi egyelőre kevésbé látványos, amely felveti a kérdést: hosszú távon fenntartható-e egy olyan gazdasági fejlődés, amely szinte kizárólag a külföldi tőke aktivitásán múlik. A válasz véleményem szerint az, hogy igen, fenntartható. Csakhogy sokkal előnyösebb lenne számunkra, ha a megtermelt jövedelemnek nem csupán a munkára eső részét költhetné el az ország. A külföldi tőke jövedelmének felhasználási helyét ugyanis nem mi határozzuk meg. (Legalábbis közvetlenül bizonyosan nem, legfeljebb az ígéretes befektetési lehetőségek megteremtésén keresztül.)
Hogy a kizárólag a külföldi tőkére alapozott nagyszerű gazdasági teljesítmény (egy vállalható) kényszerpálya-e, vagy a magyar tulajonban lévő gazdaság dinamizálódása még hátravan, csak a jövőben dől el.
A szerző a Világgazdaság munkatársa